Gyerekkoromban nagyanyám járatta a Népszavát. Ez engem annyiban érintett, hogy imádtam benne a folytatásos képregényeket, napi talán négy kockában – Zórád Ernő rajzaival – vánszorogtak előre a történetek, apró falatokban, én ültem az öreg konyaasztalnál (a fiókjában olyan érthetetlen kincsek halmozódtak, az idő olyan ködös hordalékai, mint a Sztrugackijok Zónájában), és elképzeltem, hogy mi lesz a következő négy kocka, hová ível majd ez az egész, míg nagyanyám friss cukorborsóból levest főzött, vagy kihamuzta a cserépkályhát.

Nagyanyám egyfajta szintén régről maradt, baloldali proli dacból járatta pont a Népszavát, nem a párt lapját, a Népszabadságot, hanem a szakszervezetekét (otthon apám az Esti Hírlapot olvasta, mint a legkevésbé „politikai” orgánumot), bár a Népszava tartalma nem sokban különbözött a többitől (nem számítva a képregényeket), de volt valami nosztalgikus patinája, mint a konyhaasztal fiókjában gyűlő ódon kacatoknak.

Mikor történész lettem, és a munkásmozgalom történetét kezdtem kutatni (pontosabban azért lettem történész, hogy a munkásmozgalom történetével tudjak foglalkozni, nem fordítva), a Népszava megkerülhetetlen forrásom lett. Ott ültem a Politikatörténeti Intézet könyvtárában, és a polcokon fekete műbőrbe kötve sorakoztak szinte végtelenül a roppant, bekötött évfolyamok. A Népszava olyan volt, amilyen: néha harcos (érdemes megnézni az első világháborús számokat, ahol sokszor szinte csak az apróhirdetések maradtak meg az üresen ásító hasábok mellett, minden mást kidobatott a cenzúra a szedésből), sokszor megalkuvó és óvatoskodó, kompromisszumok harcosa. De indulásától kezdve, és a két világháború között mindig ott volt a mozgalom közepén, mint egy vaskos, nehezen mozduló tengely, teret adott az aktuális vitáknak. Sokkal több volt napilapnál: közösségszervező erő volt, ami túlmutatott a szociáldemokrácián: könyveket adott ki, munkáskönyvtárakat, olvasó- és szavalóköröket gründolt, vitákat rendezett, óriási szerepet vállalt abban a mozgalomban, ami sokkal, de sokkal több és fontosabb volt, mint a szociáldemokrácia parlamenti csatározásai és visszavonulásai, vagy akár a szakszervezetek nem egyszer ellentmondásos szerepe.

A szocialistának hazudott rendszerben aztán persze a Népszava is szocializmust hazudott, de kicsit talán akkor is több baloldalisággal, a munkások világára jobban odafigyelve, árnyalatnyival kevésbé doktriner módon tette ezt, mint a többi lap – hiszen nagyanyám is ezért fizette elő, meg azért, hogy nekem legyen képregény.

És meglehet, hogy az utóbbi néhány évben, mikor nem szocializmust hazudtak nekünk, hanem „nemzeti együttműködést”, a Népszava nem maradt intakt. Semelyik sajtó nem maradt az. De az érzület, a régvolt baloldaliságok tűnő illata valahogy megmaradt, beleivódott a Népszavába a hosszú évtizedek alatt, ahol a NER is csak röpke epizód (bár látnám már a végét!).

Ha beszántják a Népszavát, az nem csak annyi, hogy – milyen barbárság! – a kukába borítják az öreg konyhaasztal fiókjának izgalmas limlomját, az idő kesernyés kacatait. Nem csupán arról van szó, hogy a modern reklámfények és reflektorok fényszennyezésében kifakul az égbolton a Gutenberg-galaxis egy halvány csillaga. Mert a múltban mindig ott van a jövő lehetősége is – ez olyan, mintha Coelho írta volna, de attól még igaz.

A Népszava történetének egyik nagy időszakáról, a két világháború közötti időszak színes és szerteágazó mozgalmi világáról írtam kétrészes történeti esszét – ezzel próbálom kimutatni szolidaritásomat, és reményemet, hogy lesz még újságpapírszagú, zsebbe gyűrhető Népszava, sőt ha lesz, az baloldali lesz. Mert igényem, az lenne rá. Az esszé első részének linkjét az első hozzászólásba teszem.

Viszlát, Népszava, és kösz a képregényeket!

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. június 1-jén.