– Apa, te mit csináltál, mikor elkezdődött a zombiapokalipszis?
– Bezártam ajtót-ablakot, és lövöldöztem mindenre, ami mozgott.
– A zombikra?
– Zombi akkor még nemigen járt erre. De sokan menekültek előlük. Tudod, nagy volt a pánik, a rádió és a tévé is állandóan a zombikról beszélt. Jöttek a szomszédok, az ismerősök, azután mindenféle ismeretlen, idegen. Sikoltoztak, kiabáltak a kapu előtt. Semmi kultúra nem maradt bennük.
– Lelőtted őket?
– Védekeztem. Titeket védtelek. Meg a kultúránkat.
– És a zombik? Ők mikor jöttek?
– Később. Mikor már nemigen jött több menekülő.
– Rájuk is lőttél?
– Nem lett volna szerencsés felhívni magunkra a figyelmet. Amúgy pedig a menekülőkhöz képest eléggé rendesnek tűntek. Semmi hisztéria, nem nyújtogatták felém a kisgyerekeiket, nem könyörögtek, nem átkozódtak. Csendesen hörögtek, kimérten csoszogtak. Mondhatni, kulturáltan. Kis odafigyeléssel együtt lehet velük élni.
– Mire kell odafigyelni?
– Hát… hörögni és csoszogni kell. Nem olyan nehéz.
– Apa… a sok hörgéstől és csoszogástól nem lettünk mi is zombik?
– Hogy gondolod, kisfiam?! Hogy kérdezhetsz ilyet?! A mi szemünkben ott csillog az értelem isteni szikrája! Szívünkben szeretet zakatol!
– És ez különbség?
– Óriási különbség, fiam! Na, egyél még ebből a szép felkarból egy harapást! Ettől leszel nagy és erős!
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. június 20-án.