Valahogy divat, mit divat, egyenesen trend lett itt a Facebookon az 1980-as évek AI-retrója, már ugye, hogy ki hogy nézett ki akkor, vagy hogy nézett volna ki, ha egyáltalán kinézett volna valahogy. Én – kicsit magamat is meglepve – afféle technoluddita lettem ettől az utóbbi években kibontakozott AI-dömpingtől, egyszerűen fizikai rosszullét fog el a mesterségesen tupírozott képektől, zenéktől, attól, hogy mindent bedobálunk egy nagy adatzúzdába, aztán vihogva bámuljuk a végterméket: önmagunk virtuális megcsúfolását. Meg persze ez az AI-cucc is olyan, mint bármely történelem. A történelem mindig törökgábori: vagy úgy volt, vagy máshogy. Sokkal inkább arról árulkodik, hogy ma hogy látjuk a múltat, és hogyan láttatjuk a múltunkat az AI rémes, édibédi szűrőjén keresztül.
Én megvoltam már a nyolcvanas években, sőt: 11 évesen vágtam beléjük (vágtak belém), és 21 voltam, mikor kifutottak. Gyerekorom vége – az a kor, amiről olyan szép-kesernyés nosztalgiával tud írni Stephen King, Dan Simmons, vagy éppen Arkagyij Gajdar, csak aztán mindig jön egy gonosz bohóc vagy egy háború, és szétkúrja az egészet –, és fiatalkorom eleje. Aztán jött a katonaság, és belekúrt az egészbe, cinikussá és gyanakvóvá tett.
Vannak képeim, egy nagy papírdoboznyi. Nem az AI generálta őket (bár ha lett volna akkor AI, biztos elszórakoztam volna vele – ma ezt nem teszem). Fakók.
A képen látható srác – amint arról a Facebook akkurátusan értesít – negyvenegy éve, a nyolcvanas évek kellős közepén dermedt bele ebbe a fekete-fehér, 21 dines Fortepan-örökkévalóba, ami a képen látható, a baráti Bulgáriában, egy Primorszko nevű hely tengerpartján, ahová csak nyaktörő ösvényeken lehetett lejutni.
Esett aznap, ahogy, hálisten, ma is, és hideg szél fújt, de a hullámok és a sziklák csodálatosak voltak, ezért a srác – aki azon az utazáson látott életében először tengert – fényképezőgéppel (Zenit-E, itt pókhálósodik még a polcon, kissé ütött-kopott, de a rugói, redőnyei, lencséi még épek, harcra készek, a régi Helios objektívhez egy adaptert vettem, és így az új digitális gépemmel is képes kissé retrós hangulatú képeket festeni), randa barna széldzsekiben ment le a partra, bár aztán utóbb nekivetkőzött, és dacolt az elemekkel (erre emlékszem, mert baromira fáztam; mire visszaértünk a kempingbe, a sátrunk is szarrá ázott – végül egy hozzánk képest jól szituált NDK-s család megengedte, hogy a bérelt bungalójuk teraszán aludjunk). A képen látható srác első nagy utazása volt ez, haverokkal eredt neki Bulgáriának (a vonatjegy Burgaszig oda-vissza röhejes háromszáz forintba került); az első nagy utazás, közel egy hónap, aztán jött még jó pár; a képen látható srác nyarait még sokáig az efféle laza, bódult ténfergések töltötték ki, nagy ismerkedések, a késői kvázi szocializmus világának csodái a már korántsem lenini Úton: stoppolások, újabb tengerek (a Rügen-sziget fövenyén rakott tábortűzbe – benne krumpli, cékla, alma sült – dühös rendőrök tapodtak, rúgtak: a srác és összeverődött társasága bizonnyal jeleket adott a szemközt hanyatló Svédországnak), lányok, szobák, pályaudvarok kavalkádja. Sajátosan hányaveti szabadság volt (és kissé dölyfös érzés is egyben a „legvidámabb barakk” Kelet-Európa szerte irigyelt állampolgáraként – a srác egyszer a Brandenburgi kapu rosszabbik oldalán ült – a tankcsapdák és drótakadályok senki földjén innen – egy rakás hasonszőrű cimborájával, hosszú hajak, kalapok, üveggyöngy nyakláncok és karkötők; szovjet úttörők csoportja jött arra, szigorú tanáruk lelkesen magyarázta a Nagy Honvédő Háborút, de ők inkább a srácot meg a bandáját nézték vihogva, nem a múlt kanonizált dicsőségét, és ezt végül a tanár is észrevette: „I éto hippi” – mutatott rájuk, és ők nagyon büszkék voltak.)
A képen látható srác még nem olvasott Marxot, de Bakunyint már igen; érdekelte a buddhizmus, a Párizsi Kommün, a virággyerekek, a CND, az orosz és a latin-amerikai irodalom, a beat-nemzedék – a feje tele volt Dosztojevszkijjel, Kafkával, Hraballal, Kerouackkal, a Doorsszal, Márquezzel, ókori latin auktorokkal – némi véletlen folytán latint tanult a gimiben –, Szerb Antallal, indiai klasszikus zenével, régi bluesokkal, József Attilával és másokkal, és minderről sokat, hosszan, és igen nagyképűen fontoskodva tudott beszélni, és komolyan elhitte, hogy fontos dolgokat mond.
A képen látható srácnak még két éve volt addig, hogy megismerje élete első nagy szerelmét, aztán rögtön behívják katonának. Éppen tíz éve, hogy megszülessen az első gyereke; tizenkilenc éve, hogy eltemesse a szerelmét, és – némi fásult, döbbent tétovázás után – megpróbáljon mindent újrakezdeni. Többszöri nekifutásra. Huszonkét éve volt még hátra, hogy megismerje élete egy újabb nagy szerelmét, huszonhárom éve második gyereke születéséig, és ezek szerint negyvenegy, hogy most itt üljön, és ezeket begépelje.
Elszívott sok ezer doboz cigarettát, megivott rengeteg sört, beszélt, beszélt, hallgatott, írt, gyászolt, szeretett, gyűlölt, politizált, kiábrándult a politikából, volt beteg, volt egészséges, és volt, hogy nem tudta megállapítani, beteg-e, vagy egészséges; megjelent hat könyve (az egyikben ennek a szövegnek egy korábbi változata is, mert nincs új a nap alatt, holott mégis), érettségizett, diplomázott, doktorált, volt éjjeliőr, figuráns, kőművessegéd, piaci árus, díjbeszedő, tudományos kutató, munkanélküli, meg nem értett állítmányi költő és médiabohóc; tört már a karja, a bokája, a koponyája, számos ujja, és nemrég apró dróthálót kellett passzírozni a koszorúerébe, amit nem utolsósorban annak a sok ezer doboz cigarettának köszönhetett, vagy persze a fene tudja. Barlangászott, volt sziklamászó, versenyszerűen evezett, rossz verseket írt, megpróbálkozott a vegetarianizmussal, de a pacal iránti vágy mindig úrrá lett rajta és leteperte, zsírban sütötte az ahimszáját. A képen látható srác lefeküdt jó pár lánnyal (és rengeteggel nem, pedig szeretett volna), hogy aztán később meglehetősen monogám legyen, de elveket sem erre, sem arra nem húzott, mert ez nem az elvekről szól. Pedig voltak elvei, és nem egyik napról a másikra változtak, hanem szervesebben, átnőttek egymásba, hálókba rendeződtek, vitatkoztak, egymást kalapálták új formákba, ahogy jöttek a napok, hónapok, évek. A képen látható srác nem sejtett semmit. Még csak különösebben gyanakvó sem volt, bár lázadozott folyton, és nagy volt a szája.
Sok közös nincs bennünk, bár lázadozom folyton, és nagy a szám: az ő jövője az én múltam, ennyi – van egy részben megosztott történetünk, amit úgysem tudnék, nem is akarnék elmesélni neki. Baromira nem értené, kispolgárnak nevezne, és gúnyosan (kissé sértetten) a képembe röhögne, én meg feldühödnék ezen, és csak azért nem vágnám pofán, mert erősebb nálam, és mert senkit nem szeretek pofán vágni. Talán, ha meginnánk pár sört valami kerthelyiségben, árokparton, tábortűz mellett. Akkor előbb-utóbb énekelnénk. Közös dalaink még mindig akadnának, és másnap reggel ő frissen ébredne, én meg nyűgösen, kialvatlan másnapossággal ripakodnék rá, hogy „Kicsit csendesebben vigadj már, bazmeg, hát szétmegy a fejem!”
2026. van elvégre, rengeteg zaklatott éjszaka áll már mögöttem.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. szeptember 12-én.
