A humorista a közéleti pártatlanság lehetőségéről, alkoholista apja súlyos örökségéről és a valóban ünnepként megélt karácsonyokról.
Egész életemet bizonytalanságban éltem, saját magamnak próbáltam biztos pontokat találni: egyház, diploma, jog. Nem kellett tehát mást tennem, mint elengedni a biztonságot, és visszazuhanni a kiszámíthatatlanba – mesélte Kovács András Péter élete nagy lépéséről, amikor a katedrát a színpadra cserélte. Fellépésein szeret komoly dolgokról beszélni, de ezeket mindig feloldja nevetéssel, mert legyen bármilyen súlyos a téma, a lezárásnak olyannak kell lennie, hogy a nézők megkönnyebbülve távozzanak.
– December 6-án délután terjedt el a benzinhiányról készített videója, a kormány pedig néhány órával később eltörölte az üzemanyag-ársapkát. Számított ilyen gyors reakcióra?
– Örülök, hogy ők is feliratkoztak a Facebook-csatornámra, és megértették a videó üzenetét. De komolyra fordítva a szót, a szerencsés időzítés oka valószínűleg az, hogy mindenkinek egyszerre lett elege a káoszból. Az ársapkáról egyébként már a tavaly novemberi bevezetésekor is ugyanazt mondtam, amit most: nem az a baj, hogy 680 forintért kapunk majd benzint, hanem hogy 480-ért nem lesz. Egy év kellett hozzá, hogy tarthatatlanná váljon a helyzet.
– Előadásaiban, még a Duma Aktuál című közéleti műsorban is tartózkodik az egyértelmű politikai állásfoglalástól. Nem akar elköteleződni?
– Igyekszem független, elemzői szempontból megszólalni. Általában tartok tőle, hogy nem látom át rendesen a helyzetet, elfeledkezem fontos nézőpontokról, és emiatt később visszakoznom kell. Ezért is próbálok minden témához pártatlanul állni, és kívülről megvizsgálni a dolgot. Nagy a kísértés, mert a lakosság ki van éhezve arra, hogy valaki helyettük is odamondjon, de engem nem az odamondásért szerettek meg. Hiába lehet vele gyorsan nagy népszerűségre szert tenni, mindig magában rejti a tévedés lehetőségét vagy a messiási küldetés tévhitét.
– Nem sorolják egyik politikai oldalhoz sem?
– Bármit mondok, megvádolhatnak elfogultsággal, csak a kívánt környezetbe kell helyezni a kijelentést. Ha három gyereket vállalok, fidesznyik vagyok, ha az oktatásukért aggódom, komcsi. Amikor 2020 tavaszán megcsináltam a Maradok. Itthon című „karanténslágert”, azt gondoltam, hogy végre van egy téma, amelyben ideológiáktól függetlenül mindenki egyetért, de végül az sem úszta meg. Kijött a videó, Orbán Viktor két nappal később készült megszólalni a járványügyében, de a túl sok érdeklődő miatt nem működött a Facebook-oldala, késett a bejelentés, így az M1-en, hogy kitöltsék a köztes időt, lejátszották a dalomat. Attól kezdve nagyon nehéz volt megmagyaráznom, hogy nem vagyok kormánybérenc és a közmédia kegyeltje. Meg sem kérdeztek egyébként, hogy használhatják-e a videót.
– Több, kritikus álláspontjának hangot adó színész, zenész, író vagy éppen humorista is feketelistán van a kormány- és a közmédiánál, önt azonban gond nélkül szerepeltetik. Ez is a pártatlanság bizonyítéka?
– A függetlenség még mindig érték, és mindkét oldal vágyik olyanokra, akik politikai hátsó szándék nélkül tudnak értelmesen megszólalni. Ez persze veszélyes játék, mert gyakran felhasználják a saját narratívájuk alátámasztásához. Én soha nem mondtam még nemet interjúfelkérésre egyik oldal médiumának sem, viszont nem szeretem azt a gyerekes stipi-stopi játékot, hogy valamely médium csak azért tesz le egy alanyról, mert a másiknak egyszer már igent mondott.
– Nem zavarja össze ezzel a szekértáborokhoz szokott közönséget?
– Nem lehet könnyű összerakni, hogy ha a dalomat az M1-en játsszák, akkor a Duma Aktuál műsorait miért a Hvg közli hétről hétre. Sokan persze ennek ellenére vagy épp ezért besorolnak valahová, de nem foglalkozom vele. Emberi értékekhez ragaszkodom, nem pedig politikaiakhoz.
– Meg lehet őrizni a függetlenséget ma Magyarországon?
– Nem könnyű feladat, mert mindent átjár a politika. Amikor Orbán Viktor a magyar-görög meccsen viselt nagymagyarországos sálját kritizálták, azt válaszolta, hogy „ne csináljunk a fociból politikát”. De vajon ki tette a focit politikává Magyarországon? És miért tesznek mindent politikává ebben az országban? Már a kedvenc festődet vagy popzenekarodat sem nevezheted meg anélkül, hogy abban ne sejtenének politikai elköteleződést. Bár amiben mostanában gyakran megszólalok, az addikció témája és az alkoholizmus helyzete, mintha még érdektelen lenne a politikának, így bátran nyilatkozhatok. Nyilván nem azt várják tőlem, hogy az alkoholizmus súlyos terhéről beszéljek, és a közönséget továbbra is ki kell szolgálnom, de ha csak két-három emberen tudok segíteni a történetemmel, már az is óriási dolog.
– Több podcastban, interjúban beszélt édesapja alkoholizmusáról, és erről szólnak a Máltai Szeretetszolgálat kiadásában megjelent Láthatatlan árvák cím kötetben szereplő novellái is. Ez mind a személyes feldolgozási folyamat része?
– Elsősorban saját magamat gyógyítom, de a nyilvános megszólalással az is a célom, hogy beszédtémává tegyem az alkoholizmust, mert ez még mindig tabunak számít itthon, családon belül éppúgy, mint társadalmi szinten. És nem azért tabu, mert nem illik róla beszélni, hanem azért, mert nem merjük szóba hozni. Nekem is több olyan családtagom van, akikkel a mai napig nem tudtam őszintén és mélyen beszélgetni apám alkoholizmusáról, hiába a múlt része immár húsz éve. De hátha mások velem együtt szedik majd össze a bátorságukat, hogy szóba hozzák otthon a problémát. Mert ez egy probléma, amit sokan nem vesznek észre, a hétköznapok normális rendjéhez sorolják, pedig az alkoholizmust a baj felismerése nélkül nem lehet orvosolni.
– Műsoraiban óvja a családja magánéletét, gyermekkorának elbeszélése azonban teljes kitárulkozást jelent.
– Attól, hogy a gyerekeim nevét nem mondom ki, a családban elfoglalt mostani helyemről ugyanolyan őszintén beszélek a színpadon. Viszont a gyerekkorommal kapcsolatban fontos az elfogulatlan, semleges nézőpont, a harag nélküliség, amely eléréséhez idő kellett.
– Saját apaszerepét hogyan határozzák meg a gyerekkori tapasztalatai?
– Nagyjából sejtem, hogy hol vannak a buktatók, és bár én már jó eséllyel nem leszek függő, egy ilyen közegből érkezett gyerek felnőve más módon is káros hatással lehet a saját családjára. Igyekszem elkerülni a hibákat, de legalábbis tudatosítani magamban, hogy milyen helyzetben árthatok a szeretteimnek. Meg kell törnöm a genetikai átkokat, és már nemcsak magamra kell figyelnem, de a gyerekeimre is. Tudom, mi hajlamosít függőségre, mik a csírák, mik a kockázatok, és próbálom ezeket az ő életükben is a minimálisra csökkenteni.
– Hogyan reagál a közönség arra, amikor humoristaként a traumáiról beszél?
– Ha kirakok egy posztot a Facebookra két csokitallérral a szemem előtt, akkor kapok hétezer like-ot, ha a Láthatatlan árvák könyvbemutatóját hirdetem, akkor 130-at. Nyilván nem azt várják tőlem, hogy az alkoholizmus súlyos terhéről beszéljek, és a közönséget továbbra is ki kell szolgálnom, de ha csak két-három emberen tudok segíteni a történetemmel, már az is óriási dolog. Az két-három teljes értékű életet jelent.
– És mi a társadalom reakciója az alkoholizmus emlegetésére?
– Óvatos becslések szerint egymillió alkoholfüggő van Magyarországon, és ebben nincsenek benne a problémás alkoholfogyasztók, akik még nem függők, de a hétköznapi működésükben már gondot okoz az ivás. Gyakori reakció, hogy „szörnyűek a statisztikák, még szerencse, hogy nálunk itthon minden rendben”. Miközben semmi sincs rendben, és ez a legnagyobb csapda. Gyerekként én is úgy nőttem fel, hogy normális, ami velünk történik, hiszen „ennyit mindenki megiszik egy nap”. És a beismerés nélkül nem lehet kezelni a dolgot, hiszen nemcsak a függőt kell gyógyítani, hanem az egész családot. Az alkoholizmus nem olyan, hogy a beteget elviszik a kórházba, ahol teljesen felgyógyul, és a környezete visszakapja egészségesen. Itt mindenki folyamatos kezelésre szorul.
– Gyerekként mennyit értett a helyzetből?
– Láttam akkor is, hogy baj van apámmal, de azt is tudtam, hogy erről nem beszélünk. Folyamatos szégyenérzetet okozott és bezárkózással járt. Soha nem hívtam át a barátaimat, mert nem tudtam, milyen állapotban találnánk apámat, és azt sem akartam, hogy eljöjjön iskolai eseményekre, mert akkor ki tudja, milyen patáliát csap. Ezt a folyamatot pedig az önhibáztatás teszi teljessé, mert akármi történik, a gyerek rögtön saját magában keresi a probléma forrását. Ezért a legfontosabb, amit az alkoholista szülők mellett felnőtt gyereknek mondhatunk, hogy „nem a te hibád”.
– Gyakran szembesülünk azzal, hogy a poénok mögött tragédiák tornyosulnak. A humoristák esetében szükségszerű, hogy a viccek traumákat fedjenek el?
– Nem akarok általánosítani, de valóban gyakori, hogy a humor a menekülést szolgálja, ahogy az én esetemben is. Nekem a vicc eszköz volt arra, hogy oldjam a helyzet komolyságát, és felvidítsam az örökké bánatos anyámat. Amikor a dráma folyamatossá válik, a humor lehet az egyetlen kiút. És valószínűleg az állandó függetlenség vágya is onnan ered, hogy már gyerekként igyekeztem pártatlan maradni. Amikor a fejed fölött veszekednek a szülők, és próbálnak érvként vagy tanúként felhasználni a vitában, akkor idővel egyikük mellé sem állsz oda szívesen. A mai napig kritikus és bizalmatlan vagyok minden olyan erővel szemben, amely a maga oldalára akar állítani.
– Ha a humor menekülés, akkor a közönség valójában a korábbi nyomorúsága eredményén nevet?
– Az alkoholizmussal sújtott családból érkezettek rengeteg, a közösségük számára előnyös tulajdonsággal rendelkeznek. Általában hatalmas munkabírásúak, kompromisszumkészek, lojálisak, önfeláldozók és viccesek, vagyis munkaerőként főnyereményt jelentenek a munkaadóiknak, mint ahogy a közönség szempontjából is főnyeremény egy ilyen humorista. Az más kérdés, hogy vajon a traumákkal terhelt embernek jó-e mindez. Persze ha eleget dolgozunk rajta, akkor megőrizhetők a jó tulajdonságok úgy, hogy az otthonról hozott sebek begyógyulnak közben.
– A nagy munkabírás vezette a jogi egyetemre, majd a tudományos pályára is?
– A tanulásba menekültem, később pedig, már egyetemi tanársegédként, a munkába. Sokáig ez volt az én függőségem. Nem kellett a külvilággal foglalkoznom, és megnyugtathattam magam, hogy hasznos dologra fordítom az időmet, nem hullok darabokra. Időbe telt, mire rájöttem, hogy ebből vissza kell vennem.
– Színpadra cserélte a katedrát. Drasztikus volt a váltás?
– Nem, mert mindkettő arról szól, hogy figyeljenek rám és szeressenek engem. Ráadásul a tudományos pálya elején jártam, nem igazán volt még tétje a dolognak. Nem volt semmim, édesapám már nem élt, minden értelemben a nullán álltam, úgy voltam vele, hogy huszonhét évesen nem lehet nagy baj belőle, ha merek egy nagyot lépni. Egész életemet bizonytalanságban éltem, saját magamnak próbáltam biztos pontokat találni: egyház, diploma, jog. Nem kellett tehát mást tennem, mint elengedni a biztonságot, és visszazuhanni a kiszámíthatatlanba. És mivel ebben nőttem fel, voltaképpen a természetes állapotomba érkeztem. 2020-ban a járványalatti lezárások idején és a mostani háborús, inflációs, energiaválságos helyzetben is azért őrzöm meg könnyen a józan eszem, mert a biztonságot mindig csak gyorsan múló pillanatnak érzem. A folyamatos válság jelenti számomra az otthon melegét.
– Papnak készült az egyetem előtt, végül azt is a bizonytalanságba való visszatérés miatt vetette el?
– Egyházi gimnáziumba jártam, és kamaszkoromban valóban fontolgattam, hogy belépek a ciszterci rendbe, de rájöttem, hogy szinte semmit nem tudok a valóságról. A családomtól menekültem az egyházhoz és a tanuláshoz, és közben kimaradt a világ. Fogalmam sem volt a társadalmi folyamatokról, a női lélekről, a bulik utáni rettenetes másnaposságról, a nagy felismerésekről, a nagy összeveszésekről és bocsánatkérésekről. Az elvilágiasodás tudatos döntés volt, át akartam élni mindazt, amin a legtöbben a kamaszkoruk végéig túlesnek.
– Az egyházi kötődésből mennyit őrzött meg?
– Sok mindent. A nagyobbik fiam egyházi iskolába jár, de nincsenek elvárásaim felé, azt a fajta túlzott elköteleződést pedig, ami engem jellemzett, nem is kívánom a gyerekeimnek, mert az mindenképpen valami mástól fosztaná meg őket.
– Túlzott elköteleződést említett, ez is a menekülés része volt?
– Szerzetes akartam lenni, mert úgy éreztem, hogy a rend közösségében biztonságban leszek. Hamar felfedeztem, hogy a cölibátus és a házasság között összesen egy nő a különbség, ami akkor nem tűnt olyan soknak. Nem éreztem megugorhatatlannak az elköteleződést.
– A humoristaként aratott siker biztonságot ad?
– A népszerűség az ellentettje mindannak, amit a rend adhatott volna. A hírnév illékony dolog, csodálom, hogy esetemben ilyen sokáig kitart. A stand-up az elmélyülés helyett a felszínességre, a meghittség helyett pedig a harsányságra helyezi a hangsúlyt, mégis: ez is egy út arra, hogy megismerjem a világot és benne magamat. Amióta ezen a pályán vagyok, csak arra használom a humort, hogy minél többet megtudjak a környezetemről és önmagamról, és ennek eredményét mindenkivel megoszthassam. Szerencsés helyzet, hogy úgy tehetek szert bölcsességre, hogy közben szórakoztatok, és még meg is élek belőle.
– Egyre gyakrabban bukkannak fel komoly témák az előadásaiban. Meg kell küzdenie ehhez a poénokra vágyó közönség elvárásaival?
– Ha jegyet váltanak a műsoromra, és már fél órája kacagnak a vicceimen, az azt jelenti, hogy kíváncsiak rám, és szeretik, amit csinálok. Ez esetben csak saját magamat kell meggyőzni arról, hogy ha komoly témák jönnek, és három percig nem nevet senki, attól még nincs baj. Elmondtam már korábban több helyen, hogy a poénokon nevetnek, de a csendek alatt szeretnek meg igazán. Muszáj ugyanakkor egyensúlyt találnom, és a komolyabb részeket mindig feloldanom nevetéssel, mert legyen bármilyen súlyos a téma, a lezárásnak mindig olyannak kell lennie, hogy a nézők megkönnyebbülve távozzanak. Mindig ki kell húznom a közönséget a mélyből.
– A cancel culture, vagyis a politikai korrektségre alapozott törléskultúra a humoristákat sem hagyja érintetlenül, az Egyesült Államokban botrányok sora jelzi, hogy bármivel már nem lehet viccelni, és a bírálók visszamenőleg is ítéletet alkotnak a poénokról. Ön cenzúrázza a saját mondanivalóját, nehogy megsértsen valakit?
– A közönség mindig jóval több, mint tagjainak összessége: egy rendkívül érzékeny és okos szervezet. Kollektív tudatként képes elkülöníteni a hamisat az igaztól, és amíg ez így működik, addig el merem mondani a szövegemet. A cancel culture miatt pedig azért nem aggódom, mert mindegy, hogy mennyire bízom ma a közönségben, lehet, hogy a mai legmegingathatatlanabb poénom is kiveri a biztosítékot tíz év múlva. Időutazó fejjel kéne gondolkodni, amire nincs esély.
– Volt olyan szövege, amit ma már nem mondana el?
– Annak az előadásomnak néhány részletét, amivel 2006-ban a Humorfesztivál egyik nyertese voltam, ma biztosan kihagynám. A női-férfi kapcsolatokról beszéltem, és volt egy-két mondatom, amin akkor fetrengett a közönség, de most problémásnak tűnne. Nem azért, mert mások véleményétől félek, hanem mert az én világképembe már nem fér bele. Csak a saját értékítéleted lehet a mérce, nem élhetsz aszerint, hogy mit gondol rólad majd a következő generáció. A poén a jelennek szól, a közönség most nevet, nem évtizedek múlva.
– Beszéltünk korábban a magyar társadalom megosztottságáról. A színpadon állva lát ebben változást, mélyebb a szakadék, mint, mondjuk, egy évtizede?
– Érdekes kettősséget látok. A közösségi médiában mindig azok a tartalmak mennek nagyot, amelyeknek éle és tétje van. A fellépéseim esetében azonban épp ellenkezőleg, a legnagyobb sikert a társadalmi-közéleti témáktól mentes estek aratják. Van egy közös műsorunk Janklovics Péterrel és Illés Ferenccel, a Duma Swing, amely még saját estjeim érzelmességét és mélységét is nélkülözi, és semmi másról nem szól, csak a zenéről és az ökörködésről. Nem akarunk semmit közölni, csak szórakoztatunk, a nézők pedig a térdüket csapkodják a nevetéstől, és aztán lelkesen megírják, hogy milyen jó volt egy kicsit kiszakadni a valóságból. Szeretek komoly témákról beszélni, adni valamit a közönségnek, de fontos, hogy néha csak a röhögés kedvéért röhögjünk.
– Azt mondta, sosem hagyja lent a közönséget az előadás végén, zárásként emelkedjünk el a közéleti kérdésektől. Előadásaiban többször csinált viccet az elrontott gyerekkori karácsonyokból. A saját családja körében hogyan telnek az ünnepek?
– A színpadon arról beszéltem, hogy apám alkoholizmusa tönkretette a karácsonyainkat, de most, hogy van három gyerekem, lehet, hogy én is kipróbálom az ivást. Ez a poén része, a valóság pedig az, hogy az ünnepeinken nyoma sem volt a meghittségnek, minden a kapkodásról, az idegeskedésről és a szégyenkezésről szólt. Később, fiatal felnőttként egyedül voltam, majd lett saját családom, és a gyerekeink most nőttek elég nagyra ahhoz, hogy a karácsony már valóban az ünnepről szól, és átélhetem azt a meghittséget, amire gyerekként nem volt lehetőségem.
Készítette: Ficsor Benedek
Forrás: a Magyar Hang V. évfolyama 52-53. számának (2022. december 22. – 2023. január 5.) nyomtatott változata.
