Amióta bekerült a köztudatba a vagyonvisszaszerzés mint téma, sokat gondolkodom. Értem én, hogy valami kormányzati cselekvést kell felmutatni az ügyben, de ennek így vajon mi értelme van?

Akkor sem lettem okosabb, amikor megjelent a törvénytervezet. Úgyis az eredmények fognak beszélni. A hivatal első látásra borzalmasan sokba kerül, nem látszik azonban, mivel tudna többet, mint a meglévő nyomozati szervek. Ha tényleg az volt a cél, hogy ezeknek az ügyeknek külön is legyen gazdájuk, akkor bőven elég volna egy-egy osztályt és/vagy csoportot létrehozni a rendőrségen, illetve a NAV-on belül. Ehhez nem kell külön épület, és nem kell kinevezni vezetőket – csilliárdokért.

Mintha a kormány azt gondolná, hogy a nevezett szervezeteken belül nincs egy csoportra való olyan szakember, aki emberileg és szakmailag egyaránt képes ellátni a feladatát. Ha esetleg valóban nincs, akkor sajnos nem lesz az új hivataltól sem. És a hivatalnak sem. Ha viszont van (és van), őket kár leértékelni egy ilyen jogszabállyal.

Nemzeti Vagyonvisszaszerzési Hivatal, NVVH. Nekem már a „VH” sem tetszik a végén. És nem csak a hasonló hangzás okán. Nem vonom kétségbe a jó szándékot. De – mint tudjuk – a pokolba vezető út is azzal van kikövezve.

Pedig lesz a hivatalban minden földi jó. Lesz például ügyész, a megfelelő jogkörökkel. Hadd lássák messziről, hogy szakember. Hogy honnan veszünk ilyen ügyészt? Az ügyészségről, természetesen. A kérdés mindössze az, hogy minek is kellene onnan elhozni.

A legkevésbé rossz esetben most egy roppant vízfejet hoztak létre. De előfordulhat, hogy az íróasztalnak munka is kell majd. Hogyan ellenőrzi a teljesen független szervezetet, annak a vezetőit az Ország­gyűlés? Azokat a vezetőket, akiket csak kétharmaddal lehet elmozdítani. Ki gondolja komolyan, hogy ez működik? Az élet számtalanszor megmutatta – és nemcsak kommunista vagy más színű diktatúrákban, hanem ún. demokráciákban is –, hogy a nehezen korlátozható, koncentrált hatalom mindig magasabbra tör, és végül maga válik problémává. Sokba kerül, sokan dol­goznak ott, a munkájuk akár ke­resztezi is egymást, annak rendje és módja szerint. Ha esetleg a valódi ügyekben nem haladnak jól, eredményt viszont fel kell mutatni, mert azt egy ilyen drága szervtől elvárják, akkor könnyen elkezdhetnek ellenségeket keresni. Esetleg gyártani.

Félreértés ne essék, ezek a sorok nem ellendrukker-szemszögből íródnak. Az elmaradt büntetőeljárások mielőbbi megindítása valódi országos érdek. Azoké az eljárásoké, amelyeket minden hírolvasó ember látott, sejtett vagy egyenesen tudott, az ügyészségeket kivéve. Ahol ezek az ügyek el sem indultak, vagy ha mégis, nagyon hamar „megszűntek”, mert valaki megszüntette őket. Időnként felálltak ügyészek, de nem sokan és nem egyszerre, a többiek pedig – vélhetően – összeszorított foggal tűrték, hogy nem engedik végezni a munkájukat. Ez talán megváltozhat. Eljuthatnánk végre abba az állapotba, amikor senki nem hiheti többé, hogy bármit megtehet, és nem kell tartania a jogkövetkezményektől. Lehetnének végre jogkövetkezmények. Törvényesen. De ha ez a cél, akkor teljesen fölösleges erre tízmilliárdokat elkölteni. Marketingszempontból is túl nagy ez az összeg, nemcsak a hatékonysága szempontjából.

Amit ehelyett csinálni kell (kellett volna): a politikának látványosan hátrébb lépnie ezekben az ügyekben. Biztosítani az összes érintettet (rendőrt, NAV-nyomozót, ügyészt, bírót): senki sem nyúl át a fejük fölött, hogy kivegye az ügyet a kezükből, őket pedig vidékre helyezze. Senki sem telefonál, hogy ma kit kell meggyanúsítani, és ki az, akit megkérdezni sem szabad. Aztán persze kicsit hagyni kell, hogy el is higgyék. Ki tudja, meddig tart, de érdemes kivárni. A reklámot onnantól a szabad sajtó biztosítja. Nem szabad megrendelni fotókat és videókat vezetőszáron kísért politikusokról és oligarchákról, nem szabad kijelölni, mikor kell, kit kell, mennyire szoros bilincsben. Ez pont nem az a munka, amit szabad vagy akár csak lehet megrendelésre csinálni. A nyomozócsoport vagy -csoportok vezetőjét érdemes úgy kijelölni, hogy biztos legyen: ő majd szól az embereinek, ha úgy látja, nem mernek lépni valami vagy valaki miatt. Ez a kulcs. Ezzel biztosítható, hogy ne szabotálja el senki az ügyeket. A telefonvonalak rögzítsék a beszélgetéseket, akár úgy, hogy erről tájékoztatják a hívó felet. Más csatornán senki ne beszélgessen politikusokkal. Ha bármilyen „színű” politikus beleszólni próbál az eljárásba, azonnal nyilvánosságra kell hozni. Legyenek ilyen csoportok a NAV-revizoroknál, a Bűnügyi Igazgatóságnál, a rendőrségen és az ügyészségeken is. Kössék össze őket hivatali csatornákon. Dolgozzanak együtt, ha szükséges. Ehhez sem kell egy új hivatal. A bíróságoknál ez nehezebb, mert ott a legkisebb beavatkozás is érintheti a bírói függetlenséget, amit pedig nem lehet büntetlenül érintgetni.

Igazi politikusi munka lett ez a törvényjavaslat. A valódi eredményhez sokkal kisebbet kell gurítani, kevesebb látvánnyal és több bizalommal a hatóságok emberei iránt. Mit várunk tőlük, ha a legelemibb szakfeladataik elvégzését egy külön hivatalra bízzuk? Ugyanakkor jó lenne leszokni arról a reflexről, hogy bármilyen jogalkotás célja a társadalmi igények kielégítése legyen. Hagyni kéne elavulni ezt a kádári és poszt-kádári gyakorlatot, amelyet a Fidesz is átvett. Meglehet, ez elsőre jól hangzik, rövid távon akár politikai eredményeket is hoz, hosszabb távon viszont lehetetlenné teszi a viszonyok normalizálódását. A cél mindig egy probléma szakmai kezelése, megoldása kell hogy legyen. Nem pedig a lakosság megnyugtatása, lenyűgözése. Ha egészséges társadalmat akarunk végre, le kell szoknunk a káros szenvedélyeinkről.

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 31. számának Publicisztika rovatában 2026. július 31-én.