Ma láttam a legbutább kisgyereket a világon. Nem hiszem, hogy ennél butább kisgyerek létezik.
A kisgyerek, úgy három és féléves lehet, a sétatéren állt, a mamájával.
A másik kisgyerek – az enyém – a szobalánnyal, ott állt pár lépésnyire tőle. A világ legbutább kisgyereke minden ok nélkül, tátott szájjal nézte az én kisfiamat, aki ügyet se vetett rá.
A szobalány rászólt az én kisfiamra:
– Cinike!
Cini el van foglalva, valami homokbucka előtt guggol, nem felel.
A másik gyerek körülnéz, összehúzza a szemét. Aztán a mamájához fordul.
Kisfiú (nyujtott, zsíros hangon): A-nyu-ka-a!
Anyuka (szívélyesen): Tessék, kisfiam.
Kisfiú: É-én Ci-ni-ke vagyo…o…ok?
Anyuka (nyájasan): Nem, fiam.
Kisfiú (pillanatnyi tünődés után): Hát akkor ki va-gyok é…é…n?
Anyuka (rendületlen nyugalommal): Te Imruska vagy.
Imruska: Én Im-rus-ka va-gy-o-ok?
Anyuka: Igen, kisfiam.
Imruska (bólint): Én Im-rus-ka va-gyok.
Szünet. Rámeredek Imruskára. Imruska anyukája lopva rám néz – észreveszi rajtam, hogy milyen ostoba az ő Imruskája – ő, úgy látszik, már megszokta. Egy kicsit talán elszégyelli magát s nyilván azzal a szándékkal, hogy rehabilitálja Imruskát előttem, rászól:
Anyuka: Mit bámészkodsz, Imruska? Szaladgálj kicsit.
Imruska: Sza-lad-gál-jak?
Anyuka: Hát persze. Szaladj fel arra a kis dombra.
Imruska: Sza-lad-jak fe-e-el?
Anyuka: Persze! Szaladj fel.
Imruska pár pillanatig tünődik, hirtelen, mint akinek világosság gyúlt az agyában, felszalad a dombra. Anyuka diadallal néz rám – na, kérem! Tessék nézni, felszaladt! Ebben a pillanatban.
Imruska: A-nyu-ka…a…a!
Anyuka: Mi az, kisfiam?
Imruska: Most fönt va-gy…o…ok?
*
Ez volt eddig a legbutább gyerek, akit életemben láttam! Gyerekben ennél butábbat nem láttam.
Még felnőttben is ritkán.