Ha van életmű, amely szüntelen viták kíséretében vált vitathatatlanul jelentőssé, a Jerzy Andrzejewskié példaszerűen az. A róla szóló rövid ismertetésekben, kritikákban és átfogó tanulmányokban egyaránt visszatér a minősítések váltákozó címkéje: Andrzejewski konvertita író, aki sűrűn változtatja nézeteit, s újabb műveiben korábbi önmagának is ellentmond; így mondatik el róla sorra, hogy a lengyel ethosz képviselője, a nemzet lelkiismerete, szkeptikus, ironikus kétkedő, távolságtartó, majd korszerű realista, a groteszk és abszurd irányzat híve vagy éppenséggel a polgári szemlélet kifejezője. Mindezek a „mögöttes indítékokat” kereső megjelölések, ha részben megfelelnek is a valóságnak, az irodalmi értékelés számára bizony keveset mondanak.
Hozzásegítenek viszont az író élményvilágának, életpályájának megértéséhez. Az elmúlt évben megkezdett, hétről hétre megjelenő naplójegyzeteinek egyikében egyébként Andrzejewski így ír magáról: „minden fogyatékosságomat és erényemet annak fordítottja is kíséri; az egynemű ingereket nem is tudom hasznosítani, szükségem van a szüntelen viszálykodásra a szemben álló erőkkel; így volt s mindig így lesz a jövőben is: mihelyt a lét lehűl körülöttem, énem ellentétes elemeinek magányos játéka bénító tehetetlenségbe, az élettelen vegetálás állapotába süllyeszt. Ki tudja, talán az is, hogy író vagyok, jellememnek e tulajdonságaiból származik, mert hiszen ez volt örökké az egyedüli valóság, amely belső ellentéteimnek alkotó értelmet adott és függetlenített a külső mérgektől. Ha nem írnék, kedvező és mozgalmas körülmények között kalandor vagy szélhámos lennék, azok hiányában meg egy rongy.”
Andrzejewski első műveit a német megszállás idején írta. Kéziratait titokban terjesztették, és szemléletéről már akkor ellentmondó nézetek alakultak ki. Mert ha egy nemzet egy hat évig tartó megszállás alatt minden ötödik tagját elveszti, ha nem marad család, ahol ne gyászolnának, ha ez a szörnyűség a kései önállóság görnyesztő évtizedei után következik be (Lengyelország 1918-ban szabadult fel a cári uralom alól), írói-gondolkodói a hiábavalóság mindent kétségbe vonó érzése és a mindent vállalás messianizmusa között kell hogy megtalálják a követhető utat. E nép minden gondolatával emlékeket vallat, s minden rezdülésével emlékekre válaszol. És a szóra. A „küldetéses” szóra, amit legjobbjaitól vár. Akik pedig azt is tudják, hogy van szenvedés, amit már nem lehet ábrázolni, megfogalmazni, „kiírni” a népből. De az írás mégis kényszer, belső és külső követelmény, magatartás és magatartásalakítás, amit a múlt súlya és az elődök – Reymont, Prus, Dabrowska, Peiper, Wytkiewicz és mások – példája mellett a jövő hite irányít.
Wlodzimierz Maciagnak a háborús korszak irodalmát s annak távolabbi kihatásait elemző kritikái Andrzejewski megértését is megkönnyítik. Szerinte a háborús káoszból kivergődő világ erkölcsi pusztaságként tárult a túlélők elé, amelyben nehéz volt fellelni az elüszkösödött, elhamvadt értékeket. Ez a riasztó kép kísért egy sor lengyel író művében Andrzejewskitől, Nalkowskatól vagy Brandystól Czeszkóig, akik döbbenten látják, hogy az emberi természetnek milyen, addig ismeretlen, ijesztő vonásai mutatkoztak meg azokban az években, és a terror hatására a megmaradási ösztön a közösségnek váratlanul milyen sötét és torz tulajdonságait hívta elő. Ez az irodalom nem érzi magát elég erősnek, feljogosítottnak, hogy más egyenleget állítson fel, mint az átélt veszteségekét, mondja Maciag. A mai lengyel irodalom nem egy alkotójának alapgondolata: újból és újból számot kell vetni az egész mai világgal, az emberiség vagy legalábbis az európai civilizáció múltjával és holnapjával. A háborús borzalmak alapélményére természetesen ráépült a későbbi történelmi tényezők hatása: az újabb évtizedek szabadság-vajúdása, de éppúgy a mai és holnapi embersors kérdései a világ nagy részén. Az eszmei forrongás, egy életforma fenyegetettsége, a hit, a tekintélyelv és az erkölcsi értékek válsága a lengyel irodalomnak, ha nem is egészét, de Andrzejewski írói világát alapvetően meghatározzák.
Az utóbbi években megjelent művei – „a század festőzsenijének”, Picassónak az alakját, műve és közönsége viszonyát ironikusan bemutató Jő, hegyeken szökellve című kisregény, az eszmék szolgálatának, illetve a vele való visszaélésnek az elemzése. A paradicsom kapuiban, a felnőtté válás megindítóan „józan” igazságát felmutató Az arany róka, majd az önmegtagadás, a halálfélelemtől megtört Torquemada szánalmas erkölcsi hanyatlása a Sötétség takarja a földet című elbeszélésben – mind egy-egy állomása Andrzejewski írói „színeváltozásának”. Egyik kritikusa szerint az elsőként említett műben a Művészet, A paradicsom kapuiban a Történelem, a Sötétségben pedig az Eszme kompromittálódik. Másfelől viszont az ábrázolás elmélyülése, az „imponderábiliák” életszerűsége az emberi igazság és „feltétel” láttató erejével hat – a kétely, az irónia, a távolságtartás mind „valaminek” a megkérdőjelezése az ember érdekében. Akárcsak pályája kezdeti szakaszában, Andrzejewski ma is a sarkított értékelések írója – érvényes ez a sok szempontból tökéletes Hamu és gyémántra is.
A regény 1948-ban jelent meg, és sajátos helyet foglal el mind az író életművében, mind a huszadik századi lengyel prózában. Elődjeként Zeromski 1925-ben írt, s az akkori társadalmi helyzet válságait, kuszaságát, a „hogyan tovább” kérdését is megválaszoló Koratavaszát tartják számon. S ugyanerre a kérdésre ad az időnek megfelelő, tehát gazdagabban árnyalt feleletet a Hamu és gyémánt is. A felelet kényszere önmagában persze nem lehet esztétikai követelmény, ha a közép- és kelet-európai irodalmakban egyidőben korszakhatároló mezsgyeként szerepelt is. Többnyire elkerülhetetlenül, de áthághatatlanul. A nagy alkotók egy része azonban, Andrzejewski is, megvárták, míg az új követelmény belső kényszerré válik, hogy a mű ne bizonyuljon félmegoldásnak, és ne minősüljön utólag jó szándékú tévedésnek. A regény fogadtatása már egymagában korjelző. Még a legmegértőbb kritikus is azt kérdezte ugyanis, hogy miért lehet a háború utáni évek Koratavasza ez a mű, amelytől távol áll, hogy valamelyes követelményt is támasszon hőseivel szemben. Pedig a szerkezeti arányok, a kibontható erővonalak, a társadalmi mozgás fő irányának jelzése egyértelmű. Felelet-regény, elkötelezett regény. De olyan értelemben, ahogy azt Ryszard Matuszekvski is felismerte: a minden változatban megjelenő, tehát nemcsak az átvitt, metaforikus értelemben komolyan vett értékek védelmében, hanem a „reáliák”, szó szerint az emberi élet szempontjából is. Ezért nevezte egyik értékelője „konok” műnek, hozzátéve, hogy a nagyszerűsége is ebből fakad. Mert ellentétben azokkal, akik a valóságot beszűkült látótérben, pusztán a győzelmes forradalom végleges ténye alapján mérték fel, Andrzejewski felfedte az árnyoldalakat is, figyelembe vette alakjainak belső igazát, és a megcsalatottak tragikus nemzedékét – a regény szereplőinek jó részét kitevő „pisztolyoskodó” fiatalokat s a más nézeteket valló, de megszenvedett embereket, az elveszendőket is, szánó melegséggel eleveníti meg.
Mélységeket és távlatokat felmérő szemléletére szinte egyedülállóan jellemző, ahogy az ugyanolyan pártállásúak csoportján belül is felvillantja a szakadékká válható felfogásbeli eltéréseket. „Akkor vagy hű magadhoz, ha hű vagy a szolidaritáshoz” – mondja az egyik „negatív” szereplő a társának, ő pedig így töpreng tovább: „Becsület és hűség a végletekig?” S „érezte, hogy mind e törvények és kötelékek fölött ott szunnyad az emberben az igazságosság még érzékenyebb és tartósabb mértékével mért igazság” – teszi hozzá végül Andrzejewski.
A miniszterjelölt polgármester és az őrnagy között a banketten lezajló beszélgetés kétféle szemléletet hoz felszínre: előbbi tudatában van annak, hogy az ország ezer sebből vérzik, az emberek fáradtak, és ezért „reálisan kell gondolkoznunk”. Mire a másik válasza: „És ennek a reális gondolkodásnak a jegyében ön szeretné az embereket valami mondvacsinált, valami kendőzött békességgel elaltatni?” S e majdan életsorsokat eldöntő vélekedést most csak az nyomatékosítja, hogy az őrnagy ököllel az asztalra csap. Mégsem moralizálás ez, s nemcsak azért, mert a mű széles sodrású társadalmi folyamatot fog át, vagy mert a történés itt „vérre megy”. Minden vonatkozásban érvényesül itt a bonyolultság és távlatosság tisztelete. Abban, ahogyan az író a valóságot elrejtő egyszerűsítést szembeállítja az egyértelműséget ki nem záró mérlegeléssel, ahogy tekintetbe veszi a magatartásmódok túlélési idejét, a nemzedéklélektan társadalmi kihatásait, az indulatok tektonikus mozgáserejét s a megcsappant érzelmi készségek menedékjogát. Ugyanennek a sokrétűségnek a feszítőereje adja meg a regény drámaiságát is, amiben az az újszerű, hogy ez a drámai feszültség az egymástól lélektanilag csak karnyújtásnyira állók között is létrejön. S van végkifejlet is. Vannak életutak, amelyek megroppannak, megtörnek vagy tragikusan végződnek. De még ezek is a „másképp is történhetett volna” érzetét hagyják maguk után. Egy megállapodás vagy visszafordulás lehetőségével együtt hullnak a halálba. S hogy a történelemben a „volna” nem érvényes, az fájlalt igazságként vonja hangulati egységbe a regény alakjainak sorsát. Andrzejewski legfőbb írói erénye, hogy a gyűlöletet teszi gyűlöletessé és nem a gyűlölködő embereket. Ez pedig nem filoszi lágyszívűség, hanem a lengyel „megszaggatottság” történelmi igazsága és intelme. Az egyetemes viszonylagosság téves benyomását keltheti, hogy ő mindenben meglátja a legkisebb értéket is. Bizonyíték rá a könyv címe, arra pedig, hogy az értékcsillámokat hogyan lehet megőrizni vagy elveszíteni, a válasz, alapvető nyitottsága mellett, a regény befejező kérdőmondatában rejlik.
A világsiker, mint tudjuk, nem mindig fémjelez nagy értéket is. De mivel Andrzejewski művei nem bestsellerek, és a protokolltámogatás sem valószínű, ezért mondhat sokat a kis népek számára, hogy Stanislaw Lem után ő a világon legtöbbet fordított mai lengyel író, s Amerikában például e téren a lajstrom élén áll. Ebben feltehetően nagy szerepe van annak, hogy népe történelméből, társadalmi valóságából kiindulva s a kor jelzéseire figyelve egyetemes emberi érvényű felismeréseket alakított művészi igazsággá.
S hogy ez tudatos alkotói törekvés nála, azt ő fogalmazta meg: „… bármi rosszat mondok is az emberről, vagy akármilyen sötét mélységekbe követem… igyekszem ezt megörökíteni, s ez azt jelenti, hogy bármit gondolok is az életről, az élet pártján állok, mert a választás szabadsága, amely nélkül nincs alkotó ihlet, az egyénnek ez a nehéz és nagyszerű lelki függetlensége, önmagában is az élet igenlése”. És ez nem magyarázat, hanem vallomás. Tanúként egy változó eszközökkel, de a maradandóság és a teljesség jegyében megalkotott életmű áll mögötte.
Megjelent A Hét V. évfolyama 11. számában, 1974. március 15-én.