Iskola és könyv elválaszthatatlanok egymástól. Magától értetődőnek vesszük tehát, hogy régi iskoláink gazdag könyvtárakat hagytak ránk örökül, s ezek a tudományos kutatásnak ma is kincsesbányái. Köztudott, hogy e könyvesházak az illető iskola múltjának legközvetlenebb tanúi, hiszen köteteikből tanultak és tanítottak egykori diákjai és professzorai. Talán kellő áhítattal meg is csodáljuk e gyűjteményeket, ha kirándulóként átsétálunk termeiken. Olykor kissé még hivalkodunk is szülőföldünk ilyen értékeivel. Arról azonban, hogy az országnak ezek a különleges műemlékei miként jöttek létre, milyen kincseket rejtenek magukban, mi a jelentőségük művelődésünk történetében, a beavatottak szűk körén kívül csak kevesen tudnak. Bethlen János alapítványának ünneplése jó alkalmul szolgál, hogy legalább szemvillanásnyi figyelemre méltassuk egyik ilyen műemlékünk: a székelyudvarhelyi egykori kollégium könyvtárának életútját. Annál is inkább meg kell ezt tennünk, mert a változó iskolatípusokat hűséggel szolgáló háromszáz éves gyűjtemény mindennél hitelesebben kifejezi a folytonosságot a historikus erdélyi kancellár valóban történelmi tette és a jövőt építő mai örökösök között.
A hagyomány úgy tartja, hogy az alapító 26 könyvvel indította útjára az udvarhelyi gimnáziumot. Ebből a néhány kötetből azonban sohasem nőtt volna ki a kb. 30 000 darabot számláló mai tudományos könyvtár, ha a közelebbi és távolabbi vidék nem érezte volna magáénak az új iskolát, vagy ha az nem fejlődött volna az egész táj szellemi életének irányító központjává. A kollégium könyvtára és többnyire külföldön tanult professzorai voltak a csatornák, amelyeken távoli országok tapasztalatanyaga, a tudományos és a technikai haladás eszméi szakadatlanul csörgedeztek Erdélynek ebbe a félreeső szegletébe. Az alma mater szolgálataiért hálás társadalomból viszont minden szellemi energia, tudományos érdeklődés és intellektuális eredmény, láthatatlan hajszálerek rendszerén át, mint egy gyűjtőmedencébe, visszajuttatott a kollégiumba. Ennek az egészséges szellemi vérkeringésnek a révén válhatott az iskola és könyvtára egyidejűleg a tudományos munkálkodás szerény, de abban az időben messze földön egyetlen műhelyévé.
Hogy az udvarhelyi kollégium emberségből mit adott neveltjeinek, a régi elporladt nemzedékek esetében nehéz volna megállapítani. Talán az emberek helytállása és az iskolájukért vállalt szakadatlan áldozatok árulhatnak el valamit ebben a tekintetben. Arról, hogy az innen távozó diákok milyen tudásanyagot vittek magukkal, már bizonyosabbat mondhatunk – éppen e könyvtár segítségével. Azt azonban, hogy ez az iskola mivel járult hozzá az őt éltető táj általános művelődéséhez, a könyvtár állagai teljes pontossággal megmutatják. Ezek zöme ugyanis nem vásárlás útján került össze, hanem az egykori tanítványok adományaként jutott a kollégiumba, s ezért elsősorban gyűjtőjük műveltségére, érdeklődésére jellemző.
A könyvtár gyarapodásáról számot adó feljegyzésekben a kollégiumból most távozó hálás alumnusok és életük végére eljutott egykori deákok, szegények és gazdagok, papok és világiak nevei váltogatják egymást. Van közöttük, aki csak néhány kötettel és olyan, aki egész könyvtár adományozásával bizonyította önmaga és alma matere előtt, miként sáfárkodott az értelmiségi munka területén. Van valami megindító abban, ahogy névtelenségbe süllyedt falusi prédikátorok, fényes előkelőségek, köztiszteletben álló tudós személyek és értelmiségi munkakörök szürke napszámosai, miután megfutották pályájukat, egyaránt kollégiumuknak adják át szellemi fegyvertárukat: könyveiket, hogy azok holtuk után is segítsék az intellektuális tevékenységet ott, ahonnan ők elindultak. Az életből távozó nemzedékeknek a helyükre lépők iránt érzett felelőssége tette az udvarhelyi könyvtárat valójában annak az egész vidéknek a közös alkotásává, amelynek parlagát egykor a tudós kancellár alapítványa vette művelés alá. Ez a könyvtár az udvarhelyi iskola három százados munkája nyomán végbement művelődési felhalmozódást testesíti meg ma is érzékelhető módon.
Az oktatás kapcsán szükségszerűen kibontakozó tudományos érdeklődés és tevékenység megkívánta a könyvtár szakadatlan gyarapítását és a könyvek rendszerezett kezelését. 1701-ben még két ládában elfértek a coetus könyvei, és számuk 1720-ban sem haladta meg a 200 kötetet. A táj és iskolája művelődési egységének kiépülése óta viszont határozott arcélű, teljes magángyűjtemények kerültek be adományként a kollégiumba. Ezen a szálon váltak örököseivé a harisnyás székely diákok külországban tanult tudós professzoraik, orvosok, jogászok, világot járt főúrak, államférfiak, székely főtisztek, de mindenekelőtt az erdélyi magyar irodalom, tudomány és művelődés úttörői egykor féltett könyveinek.
Az adakozók 1700-tól fogva fennmaradt névsorából itt csak azokra emlékezhetünk, akiknek adománya döntően alakította a könyvtár jellegét. Közöttük is első helyen kell említeni a magyar nyelvű irodalom és könyvkiadás istápolására Árva Bethlen Kata és Bod Péter körül tömörült könyvbarát nagyasszonyokat. Gyulai Klára és Nemes Júlia ide került könyvtárai bizonyítják, hogy Bethlen Kata sokat emlegetett „magyar bibliothéká”-ja nem maradt elszigetelt jelenség. Az udvarhelyi könyvtár ennek a két könyvgyűjtőnek köszönheti feltűnő gazdagságát a régi magyar irodalom emlékeiben. Bethlen Imre guberniumi tanácsos – Kata testvére – a kormányzás, a politikai élet, a korszerű gazdálkodás irodalmát vásárolta össze Angliáig elérő útjain, és a világi pályát választó ifjak hasznára adta az iskolának. Hasonló célt szolgált dálnoki Teleki Mihály ügyvéd Bécsben gyűjtött könyvtára, valamint baokamadarasi Kiss József gyűjteménye. Ez utóbbi gyarapítását gazdag adomány biztosította. Székely László könyvei irodalmi ambícióktól fűtött, zenekedvelő XVIII. századi művelt főúr világába vezetnek el. Málnási László könyvtára a kálvinista iskola- és művelődésügy nagy szervezőjének kétszáz évvel ezelőtti szellemi műhelyét mutatja be. Gyulai Lajos gazdag adománya viszont arról tanúskodik, hogy a polgári átalakulás politikai, társadalmi és gazdasági kérdéseit Erdélyben is élénk figyelemmel kísérték. A XIX. századi hagyatékok sorában ugyan már természettudományi, matematikai és orvosi szakkönyvtárak is akadnak, de ezek az egész gyűjtemény alapvetően társadalomtudományi jellegén nem változtattak.
A bibliofil kötetek seregéből önkényesen kiragadhatnánk 1500 előtt megjelent ősnyomtatványokat, nyomdászata és könyvészeti ritkaságokat, irodalom- vagy tudománytörténeti érdekességeket. Hivatkozhatnánk XVII-XVIII. századi magyar irodalmi fordításokra, régi orvosi kéziratokra vagy Málnási László és Szigeti Gyula Mihály kéziratos hagyatékára. Mindezek – és megemlítetlen társaik – valóban becses emlékei művelődésünk múltjának. A jubiláló udvarhelyi könyvtárnak mégsem ezek az értékek biztosítanak az országban egyedülálló helyet, hanem az, hogy eredeti összetételükben tárja elénk különböző századok és változatos társadalmi helyzetű személyek könyvgyűjteményeit.
A régi erdélyi könyvtárkultúra fejlődésének hitelesebb és szemléletesebb bemutatására egyetlen könyvtár sem nyújt jobb alkalmat, mint az udvarhelyi. Ez ugyanis külön egységekként őrzi ma is azokat az alkotóelemeket, amelyekből rendre felépült. A nálunk vidéki viszonylatban páratlanul korszerű berendezés és a könyvtártestek 1797-ben rögzített rendjéből sugárzó hiteles légkör, a kötések sárguló pergamenje vagy dús aranyozásuk sápadt csillogása, a virágos havasi rétek
színpompáját idéző régi erdélyi kötések, a rézmetszetekkel díszített ünnepélyes barokk címlapok, művelődésünk nagy alakjainak névbejegyzései feledhetetlen élményt nyújtanak a látogatóknak.
A székelyudvarhelyi könyvtár-műemlék már kinőtt az őt felnevelő iskola keretei közül. A tudományos munka vidéki központja is régen máshova tevődött át innen. A nagy múltú gyűjtemény jelenleg a városi könyvtár tudományos részlegeként várja, hogy ne csak idegenforgalmi látványosságként értékeljék, hanem tegyék lehetővé számára, hogy ténylegesen be is tölthesse hivatását e város és vidék megújuló művelődési életében. Ez a könyvtár három százados szolgálatával kiérdemelte magának a jogot a jövendőhöz.
Megjelent A Hét I. évfolyama 5. számában, 1970. november 20-án.