Egy kutató-tudós emlékeiből
Pályája végén, élete alkonyán mindenki múltja fölé hajol, keresi mindazt, ami évtizedek távlatából bearanyozza öregkorát, felfedi élete eltűnt örömeit, másoknak is tanulságul szolgáló értelmét. Negyvenhárom évi nevelői-tudósi munka után, amelyből negyedszázadot a Babeş-Bolyai egyetem magyar irodalomtörténeti professzoraként töltöttem el, sok örömben és néha csalódásokban is, legmaradandóbb élményem mindig a levéltári és könyvtári kutatómunka volt. Az irodalomtörténeti
kutatómunka örömét Kelemen Lajosnak köszönhetem. 1917 nyarán Marosújvárra látogatott családunkhoz, és a kisváros és környékének műemlékeit mutatva, lebilincselő magyarázataival alig néhány nap alatt lelkembe oltotta a hagyományok szeretetét, az elmúlt korszakok szépségét felfedező tudósi szenvedélyt.
Együtt néztük meg Marosújvár műemlékein kívül a nagylaki kéttornyú templomot, a Mikó (Teleki) kastélyt és a mellette félig romokban heverő Árpád-kori kastélyt, majd Kolozsvárt. Az első világháború idején könyvtárakat, műemlékeket, régi könyveket és híres emberek sírját mutatva egyre élőbbé, vonzóbbá tette mindazt, ami később érdeklődésem és tudományos munkám központi területe lett. Tanárjelölt, majd középiskolai és egyetemi tanári munkásságom alatt is sokat köszönhettem tanácsainak, páratlanul gazdag emlékezőtehetségének és tudóst nevelő önzetlen segítségének.
Rajta kívül – főleg a két világháború között – a kolozsvári, budapesti, bécsi és párizsi könyvtárakban és kézirattárakban végzett kutatómunka során, sok kiváló idős tudós nevelt, tanított példájával és tanácsaival. Leginkább azok a beszélgetések hatottak rám, amikor tudományos felfedezéseik történetét mesélték el.
Sokáig azt hittem, hogy a kézirattárakban vagy levéltárakban végzett kutatómunka módszerei könnyen elsajátíthatók. Éppen a nagy kutató-tudósokkal (Kelemen Lajos, Bitay Árpád, Veress Endre, Mályusz Elemér és mások) folytatott beszélgetések győztek meg arról, hogy az irodalmi múlt elveszettnek hitt vagy kallódó emlékeinek megtalálásához nem elég csak a tárgyismeret vagy a régi gyűjtemények katalógus-rendszerének áttanulmányozása, hanem alkotó képzeletre van szükség, minden lehetőség számbavételére, ha a kitűzött célt el akarjuk érni. Bornemissza Péter Elektráját még Bessenyei említette, a nyomtatott könyvnek azonban egyetlen példánya sem került elő az első világháborút követő évekig, amikor Ferenczi Zoltán, az egyik legkiválóbb pozitivista kutató tudós Németországban megtalálta és kiadta a régi magyar irodalomnak ezt a remekművét, amelynek létezését – éppen az előző eredménytelen kutatások miatt – a szakemberek egy része kétségbe is vonta. Ugyancsak az első világháborút követően fedezték fel a legrégibb magyar verset, az ó-magyar Mária-siralmat Löwenben. Batsányi Látó című költeménye a megírása után csaknem száz esztendővel bukkant fel, s az Arankához írt híres levelei (köztük a Horea és Cloşca népi forradalmára célzó sokat idézett levélrészlete) nyolc évtizednyi lappangás után váltak ismertté, Mikó Imre és Toldy Ferenc érdeméből. Viszont azt is tudjuk, hogy Batsányi Frangepán című műve vagy elveszett, vagy valamelyik közgyűjteményben lappang. Német nyelven megjelent Der Kampf című költeményének létezését is kezdték már kétségbe vonni, amikor egy kis svájci város könyvtárának rendezése közben, váratlanul felfedezték az elveszettnek vagy nemlétezőnek tartott mű egy példányát. A Der Kampf magyarul Vívódás címen jelent meg, és Batsányi egész életművének igazi megértését tette lehetővé. (A Batsányi kritikai kiadás negyedik köteteként jelent meg nemrégen.) Martinovics Mémoires Philosophiques-jának létezését Mályusz Elemér első, róla írt könyvében nemcsak tagadta, de a magyar jakobinusmozgalom vezetőjének „hazudozásaira” példaként is említette. Néhány évtizeddel később maga Fraknói fedezte fel e nyomtatott mű egyik példányát, amelyet ma a szakirodalom méltán oly sokra értékel.
Sokan azt hiszik, hogy elsősorban a véletlen segíti elő a nagy felfedezéseket. Ez azonban csak kis részben igaz. Ha az ilyen „véletlenek” mögötti mélyebb okokat keressük, mindenütt megtaláljuk a lelkiismeretes szakembert, az anyagát megismerni és használhatóvá tenni akaró könyvtárost vagy a szenvedélyes kutató tudóst. Ha az irodalom és a művelődés ismeretlen múltját kutató munka sajátos módszereit keressük, akkor elsősorban a nagy gyűjtemények alapítóinak, a kiváló műveltségszervezőknek az életét és levelezését kell tanulmányoznunk (Benkő József, Teleki Sámuel, Aranka György, Gh. Bariţiu, Nicolae lorga, Veress Endre stb.). Az ő kutatói tapasztalataik, eredményeik és módszereik ma is tanulságul szolgálnak számunkra.
Én magam hosszú éveken át kutattam fel és másoltam le Aranka György és az e korszak sok tudósának levelezését. Majdnem minden levélíró központi kérdése a régi kéziratok megmentése, lemásoltatása és feldolgozása. Nagyrészt a XVIII. és a XIX. század jelentős erdélyi gyűjtőinek és könyvtáralapítóinak köszönheti a hazai történetírás, hogy az elpusztulástól megmenekültek, s a feldolgozás számára hozzáférhetővé
váltak közös múltunk kézírásos emlékei, ritka könyvei és nyomtatványai.
Egyéni kutatói tapasztalataimból csak azt említem meg, ami számomra a legnagyobb örömet jelentette. Kétségtelenül örvendtem mindannak, amit könnyen megtaláltam idősebb tudósok vagy a kéziratkatalógusok révén. Hosszan tartó boldogságot azonban a sokáig keresett kéziratok vagy könyvek megtalálása jelentett. 1937-ben szabad időmben Kelemen Lajos kutatói szobájában dolgoztam. Rengeteg Aranka Györgyre vonatkozó anyagot adott. Többször érdeklődtem egy levélköteg iránt, amelynek feltevésem szerint az egyetemi könyvtárban kellett lennie – de ő tagadta feltevésem helyességét. Tiszteletlenségnek véltem vitatkozni vele, mert mindig önzetlenül segített. Egy alkalommal Kelemen Lajos hirtelen felállt asztalától, s a mellette levő iratokkal megrakott szék felborult. Odaszaladtam, hogy segítsek felvenni a földre hullott holmikat, mikor nagy meglepetésemre elém bukkant Aranka György évek óta keresett levélkötege – harminckét kiadatlan levéllel. Kelemen Lajos esztendőkkel azelőtt rendezés és tanulmányozás céljából kivett iratokat és az asztala melletti székre tette, közben más feladatok elterelték a figyelmét, ezért adott mindig nemleges választ kérdésemre.
A másik „véletlen” felfedezésem színháztörténeti érdeklődésemmel kapcsolatos. A harmincas évektől gyűjteni kezdtem az ide vágó munkákat, és elhatároztam, hogy a kolozsvári magyar színház múltjáról könyvet írok. Sok-sok szakkönyv megvásárlása és néhány tanulmány közlése után mind jobban érdekelt a kéziratos anyag is. Ferenczi Zoltán könyvéből tudtam meg, hogy Káli Nagy Lázár megírta 1821-ben a Farkas utcai színház keletkezésének, építésének történetét. De hová lett kézirata, amelyre Ferenczi hivatkozott? Senki sem tudott nyomra vezetni. Egy alkalommal a Jókai utcában sétáltam, és szokásom szerint megálltam a kapu alatti alkalmi könyvárusok kirakatai előtt. Néhány ritka színháztörténeti könyvet vásároltam, amikor a könyvespolc melletti szemétkosárra nézve, egy tépett kéziratot pillantottam meg. Kivettem a limlomok közül és nagy örömömre – szinte hinni sem akartam – Káli Nagy Lázár elveszett kézirata került a kezembe. Rögtön megvásároltam a könyvárus által eldobásra ítélt kéziratot, és elhatároztam kiadását. Így jött létre 1939-ben az Erdélyi Ritkaságok könyvsorozata, amelynek első kötete Káli Nagy Lázár műve volt. A sorozatban tizennyolc kötet látott napvilágot.
Azt hiszem, ezeket a felfedezéseimet sem egészen a „véletlennek” köszönhetem. Ha nagy tudatossággal nem vetem bele magam a múlt haladó örökségének feltárásába, a könyvtárak, kézirattárak és levéltárak anyagának tanulmányozásába, és nem vezet a kutató tudós szenvedélye, soha semmilyen eredményt nem értem volna el. Néha csak jelentéktelen adatokat találtam a poros iratok között, máskor csillogó aranyszemcséket. A sikertelenségek nem hangoltak le, az elért eredmények további munkára lelkesítettek, és célt, tartalmat adtak az életemnek. Az utolsó negyedszázadban egyetemi tanári munkám egyik fő területe a tudományos munkára való előkészítés volt. Tanítottam, és tanultam kutató tudós barátaimtól, munkatársaimtól és sok kiváló tanítványomtól. Mindig hittem és ma is vallom, hogy a kutató tudósi munka nem öncélú; múltunk örökségének feltárása a mát szolgálja, a múltból hozzánk szóló üzenet, a jövőt előkészítő fiatal nemzedék kialakítását segíti elő.
Megjelent A Hét I. évfolyama 5. számában, 1970. november 20-án.