– Mindig azt tartottam, hogy az ifjúság a maga meglepő válságaival, új távlatokat nyitó lázával döntő szerepet játszik a lélek formálásában.
– Magam is így vélekedem – válaszol mosolyogva Lucreţiu Pătrăşcanu. – Megilletődötten tekintek vissza ennek a korszakomnak lelki történéseire, olvasmányaira – milyen frissek voltak az élmények, milyen nagy lelkesedéssel töltöttek fel. Különösen ezeknek az éveknek szenvedélyes olvasmányélményeire gondolok. Sadoveanu, Caragiale, Brátescu-Voinesti és a népies-sămănătorista irodalom ébresztették fel bennem az élet és a románság – mint jelenség – iránti szenvedélyes érdeklődést. Nem mondhatnám azt, hogy ezek az olvasmányok alapvetően befolyásoltak volna, de felébresztették bennem az érdeklődést minden iránt, ami népünkkel kapcsolatos. Személyiségem kibontakoztatásában új távlatokat azonban az orosz irodalom nyitott. Tizennégy-tizenöt éves koromban kezdtem el olvasni Dosztojevszkijt, Turgenyevet, és ekkor ízleltem meg Tolsztoj műveit. A Kreutzer-szonáta különösen nagy hatással volt rám. Mindez azonban nem tartott sokáig. Egészen más távlatokat nyitottak előttem azok a művek, amelyeket szerzőik az 1860–1880-as évek nemeslelkű orosz forradalmárainak szenteltek. Igazi szenvedéllyel olvastam azt a könyvet, amely egész életvitelemre nagy hatással volt és amellyel később azonosultam is, Sztepnyák La Russia souterraine-ét (Földalatti Oroszország). A szerző a narodnyik mozgalomban szerzett konspiratív néven szerepelt. Igaz, egyszerű, retorikától, cifrázástól, regényességtől és banalitástól mentes könyv volt ez.
– Úgy tűnik, bizonyos Gailov lefordította ezt a könyvet románra is, más szerző neve alatt. Magam is olvastam ugyanis egy regényt az orosz értelmiségről, egyetemistákról, akik falvakon a muzsikok között kultúrát, orvosi ismereteket terjesztettek.
– Lehetséges. Biztos azonban, hogy ez az idealista és önzetlen mozgalom a múlt század legnagyobb történelmi eseményei közé tartozik.
– Odaadásra és nemeslelkűségre volt szükség, ami az orosz fiatalságra és szellemiségre annyira jellemző. Turgenyev és a többiek műveiben mindez megjelenik.
– A lemondás és az egyéni áldozat iskolája volt ez a mozgalom. A kizsákmányoltak és a megalázottak érdekében indították. Érthető tehát a hatás, amelyet egy ilyen könyv tehet egy ifjúra. Sztepnyák könyve után Csernyisevszkijtől a Mit tegyünket olvastam el, Muşoiu fordításában.
– Az „Idei” szerény és hősi kiadásában. Bizonyára egyetért velem abban, hogy talán sohasem fogjuk kellőképpen értékelni ezt a szegény idealistát, ezt a hétköznapok apostolát.
– Muşoiu valóban a román szellemiség jellegzetes alakja volt. De térjünk vissza az orosz irodalomra. Jóllehet nihilista módon tagadta a társadalmi elvet, azzal hatott rám, ami pozitív volt benne. Humanitárius és forradalmi olvasmányaimba robbant bele azután a februári forradalom. Tizenhat éves voltam akkor. Új távlatok nyíltak meg előttem, és megértettem, hogy a történelem előtt is. Korlátokat nem ismerő szenvedéllyel követtem az eseményeket. Az Októberi Forradalom még inkább lelkesített. Bonyolult érzések töltöttek el: a forrongásé és a sajnálkozásé egyben. Sajnáltam, hogy túl fiatalként nem lehetek ennek a hőskölteménynek szereplője. Igen, ez volt az a bensőséges érzés, amelyet átéltem, miközben a forradalmi mozgalom világméretű elterjedését vártam: a sajnálkozás, amiért túl fiatal vagyok. Meg voltam győződve róla, hogy az emberiség nagy társadalmi, politikai és erkölcsi problémái megoldódtak, s hogy az igazságért, a tömegek sorsáért folytatott hősies küzdelmek véget értek. Ez volt sajnálkozásom értelme.
Ma, huszonhét év elteltével, elnézően tekintek vissza. Nem mondhatom, hogy az élet távol tartott volna azoktól a gyakran kemény és drámai küzdelmektől, amelyek ifjúságom eszményeiért folytak. Megrázkódtatásaim és állásfoglalásaim mögött egy magányos gyermek áll. Mindig visszavonult, mondhatnám magamba fordult gyermek voltam.
– Nem idézné fel gyermekkora néhány mozzanatát ezeknek a lelki vonásoknak az illusztrálására?
– Íme, régi ügy, de fontosnak tűnik. Hétéves voltam, amikor valóságos vallási válságon estem át. A Viaţa Românească egész írói csoportja, Ibrăileanu, Stere, Hogaş, Octav Botez, apámmal együtt a neamţui kolostorban töltötték a nyarat. Az utazás gyermekkorom nagy élményei közé tartozott. Év közben végig a Nemţişorul partjaira, a Vovideaie alá, a Pleşu alatti erdők árnyékába kívánkoztam. Ezek a helyek ma is megilletődötté tesznek puszta hangzásukkal is. Mondom, vallási válságon mentem át abban az időben. Naponta háromszor is templomba mentem. Kívülről ismertem már az egész szertartást. A válság azonban hamarosan véget ért, és lemondottam a szerzetesi eszményeiről is. Még korábbi emlékem abból az időből származik, amikor apám Bákóban történelemtanár volt. Ez a hivatás abban az időben tisztelettel töltött el. Tekintélyes dolognak tűnt az, hogy másokat tanít, hogy egyedül kiáll az osztály elé, uralkodik. Egyébként apám nagy odaadással működött, és szép eredményeket ért el. Mindez magával ragadott. Utánzásul, és a tanári mesterség iránti csodálattal eltelve, ötéves koromban képzeletbeli tanulók előtt órákat tartottam. Kertünk diófája alá húzódva magyaráztam, és persze bánkódtam is, amikor tanulóim nem készültek.
– Az erős képzelőerejű és nagyon érzékeny gyermek éber álmodozása…
– Ugyanebben az időben kezdtem vonzódni történelmi személyiségekhez is. Különösen magával ragadott Ştefan cel Mare alakja. Elhatároztam, hogy ha megnövök, nevemet Ştefanra változtatom. De térjünk vissza a szellemi kibontakozás éveire. Azt kérdezheti: hogyan történhetett, hogy az orosz forradalom, a humanista irodalom és a társadalmi jelenségek akkora hatással voltak rám? Apám szocialista tevékenységének bizonytalan emléke kevéssé befolyásolt. Már csak azért sem, mert az a szocializmus, amelyet Morţun, Nădejde, Ibrăileanu és mások képviseltek, szétfoszlott, és apám már gyermekkoromban liberális, sőt, liberális képviselő lett. Szocialista jellegű nevelést sem kaptam. Apám nem akart a serdülő alakulásának kényes folyamatába beleszólni. Tiszteletben tartotta gondolkodásomat. De hangsúlyoznom kell, hogy mégis sokat köszönhetek neki és a családi légkörnek, még a káros hatások ellenére is. Köszönhetem a hazafiaskodó és soviniszta, antiszemita és vallásos hatások hiányát. Házunkban a társalgásból, de még a futó megjegyzésekből is száműzték a hazafiaskodást, az antiszemitizmust. Kialakult egy életstílus, amely hatott rám. A szabadság, a gyermek lénye iránti tisztelet, a hazugság és az előítéletek visszautasítása. Azt hiszem, mindez előkészítette jellemem fejlődését, hozzájárult ahhoz, hogy később harcossá váljak.
– Bocsásson meg a közbeszólásért, de azt hiszem, mindez arra volt alkalmas pusztán, hogy egy bizonyos lelki alkatot, mintegy szellemi arculatot körvonalazzon. Ahhoz,hogy harcossá váljon, nyilván a forgatagba kellett kerülnie, személyes tapasztalaira, néha bukásra, vereségre volt szükség. Hálás lennék, ha néhány példával érzékeltetné szellemi lényének ilyen irányú fejlődését. Goethe szavaira gondolok, aki szerint a jellemet a világ megrázkódtatásai alakítják, „in dem Strom der Welt”.
– Pontosan erről akartam beszélni. Visszatekintve, életemet felidézve megértem, hogy harcossá kellett válnom, mégpedig nagyon korán. Az, amit sötét reakciónak neveztünk abban az időben, már a líceumban csapást mért rám, és ez a csapás nem volt kicsi. Igaz ugyan, hogy váratlan sem volt, hiszen félreérthetetlen magatartásomra volt válasz. Éppen megkezdtük a hetedik osztályt. Véget ért a háború. Bukarestben antiszemita mozgolódások voltak. Egy alkalommal fájdalmas jelenetnek voltam szemtanúja: keresztény kollégáim verni kezdték a zsidókat, akikkel pedig éveken át, padtársakként együtt részesültek a tudás áldásaiban. A látvány megdöbbentett. Hevesen reagáltam. Nem fogadhattam el egy ilyen gazemberséget, amely mindannyiunkat lefokoz és amely az osztályunkat kétfelé osztotta: zsarnokokra és áldozatokra.
Állást foglaltam tehát. Mint ahogy később is minden alkalommal. Nem tudtam tétlen maradni.
A történtek nagy port vertek fel. Vizsgálat indult. Engem is meghallgattak. Határozottan, fenntartások és ingadozás nélkül mutattam rá a bűnösökre: lonescu-Bardǎra, a líceum igazgatójára és helyettesére, egy Georgescu nevű tornatanárra. Igazam tudatában nyíltan vádoltam őket. Magatartásommal ellenségeket szereztem mind a tanárok, mind pedig pajtásaim között. Kevéssé érdekelt. Nyugodt voltam. Az igazság mellett foglaltam állást.
1918. december 13. következett. A Színház terén rálőttek a munkásokra. Nem voltak még kapcsolataim az egyre erősödő munkásmozgalommal. Távoli szemlélő voltam még, de a történtek mélyen megráztak. Annyira, hogy másnap az osztályban, vita közben, a munkások oldalára álltam. A „huligánok”, az igazgató és az aligazgató alkalmasnak találták a pillanatot arra, hogy benyújtsák a számlát. A következmény: tanári konferencia elé vittek a szocialista eszmék harcosaként. Az volt a vád, hogy az iskolában politizálok. Az ország minden iskolájából való örökös kizárásomat kérték. A tanári értekezleten drámai küzdelem folyt.
Nyomást gyakoroltak a tanárokra, idegenek is beleavatkoztak az ügybe. Az eredmény – mint olyan gyakran az életben – a kiegyezés volt. Az utálatos középút! Igen! Határozottan kijelenthetem: mindig elutasítottam a középutat, a lágy és langyos magatartást! Nos, vizsgázási jogom fenntartásával egy évre kizártak az összes iskolákból. A csapás nagy volt, érzékenységemhez képest, de bevallom, egy pillanatra sem keserített el.
– Lélektanilag mérlegelve elhatározónak tűnik ez a mozzanat. Hiba lenne harcos pályáját ide vezetni vissza?
– Azt hiszem, ez az esemény hozzájárult a munkásmozgalomba való bekapcsolódásomhoz. 1919 elején voltunk. Ekkor kezdtem el járni a St. Ionică utcai székházba, de csak 1919 októberében, diákként iratkoztam be. A régi szocialista párton belül rögtön a baloldali, kommunista frakció mellé állottam. Azóta is részt veszek a mozgalomban. Nehéz évek voltak, tele szenvedéssel, harcokkal. De álláspontom mindvégig megingathatatlan maradt. Nem alkudtam meg, sem akkor, sem később. Mindig megvetettem az áthidaló megoldásokat.
– Pályája egységes, harmonikus. Fokozatos beteljesedés, egyenes vonalú kibontakozás jellemzi, irányváltozások, ingadozások nélkül. Az ifjúkori előzményeket természetes következmények tetőzik.
– Későbbi tevékenységem ugyanebben az ideológiai irányban folytatódott. Az egyetemi évek során a tanulás összefonódott a kommunista mozgalomban kifejtett tevékenységgel. 1920-1922 között, amikor pártunk még legális volt, nagy odaadással dolgoztam. 1921 vége felé, amikor a párt vezetőinek nagy részét letartóztatták, négy fiatal elvtársammal együtt megjelentettük a Tinerelul Socialist lapot. Popescu-Doreanu és Ştefan Teodorescu ma is dolgozik. E lap körül tömörültek az első kommunisták, és valójában körülötte alakult meg néhány hónappal később maga a kommunista párt is. Azzal a szenvedéllyel vetettem bele magam a lapszerkesztésbe, amivel életem folyamán minden olyan dolgot csináltam, amiben hittem. Néhány hónappal később a kommunista párt orgánumaként megjelentettem a Socialismul című lapot. A lap a Timpul mostani nyomdájában készült, kétoldalas volt. Három hónapon keresztül egyetlen segítőtársammal szerkesztettem, tördeltem és korrektúráztam nap mint nap, éjszakáról éjszakára.
Kitartó munka, a fiatalság és az erő lelkes tékozlásának időszaka volt. Amikor az amnesztia után a mozgalom vezetőit szabadlábra helyezték, a dolgok jobbra fordultak. Én azonban kipróbált harcossá váltam. Huszonegy éves voltam akkor.
– Ez a teljes lelki odaadás tapasztalatokkal gazdagította Önt. De ezzel párhuzamosan részt vett az elméleti kutatásban, szenvedélyesen folytatta azt, amit „az olvasás káros, de büntetetlen szenvedélyének” nevez.
– Felismertem műveltségem hiányosságait. Mély hatást tett rám a korszak jelszava is: aki nem tud németül, nem lehet jó marxista. Egyetlen törekvésem tehát az volt, hogy kijussak Németországba, tanuljam meg a nyelvet, sajátítsam el az elméletet, vegyek részt az ottani kommunista mozgalomban. Letettem hát egyetemi vizsgáimat Bukarestben, mégpedig a bizottság dicséretét kiérdemelve, ami apámat roppant meglepte, mert ő pályatévesztettnek hitt. Számomra azonban mindez csak epizódus volt. Németországban közgazdaságtant, filozófiát és statisztikát tanulmányoztam. De még elmenetelem előtt átéltem valamit: 1922 októberében első ízben utazhattam Moszkvába, hogy részt vegyek a Kommunista Internacionálé IV. kongresszusán. Láthattam és hallhattam Lenint, átélhettem a Nagy Forradalom légkörét. Nem tudom meghatottság nélkül idézni ezt az utazást: ebben a városban minden lépés döntő volt, eszemhez és érzékeimhez szólott, meghatározta életem folyását. Gyakran gondolok arra, hogy megírjam emlékezéseimet, hogy papírra vessem ifjúkori benyomásaimat, amelyeket Moszkvában szereztem. Mindezt el kell halasztanom későbbre – miért ne mondjam ki –, öregkoromra… A polgárháború végén volt mindez, de Moszkvában, az emberekben tovább élt az 1917-es forradalom légköre, drámai feszültsége és nagysága.
– Azután Németországba, Leipzigbe távozott, ahol doktorált, ha jól tudom, 1925-ben. Professzorai közül kikkel érezte magát eszmei közösségben?
– Professzoraim nem voltak rokonszenvesek. Sovének, reakciósak voltak, a szelíd és engedékeny Hans Driesch kivételével. A filozófiatörténeti vizsga emléke ma is elevenen él bennem… Driesch erős és finom szellem volt. A nácik elvették katedráját, röviddel utána meg is halt. Párttagként vettem részt a németországi mozgalomban, ami nem akadályozhatott meg tanulmányaim folytatásában.
– Emlékiratának egyik fontos fejezete a Silvio Pellico könyvének címét is viselhetné…
– Első fogságom helye Jilava volt 1924-ben. Németországból vakációra hazajövet zártak be. Nem maradtam sokat, huszonegy napos éhségsztrájk, de főképpen az utolsó öt nap után, amikor folyadékot sem vettem magamhoz, urémiával kórházba szállítottak. Abban az időben az ilyesmi hatott. Később a világ hozzászokott, közömbössé vált, de akkor még a közvéleményt megmozgatta. Az öreg Costa Foru meglátogatott a börtönben. Deszkapriccsen talált, ólomszürke, lázban égő szemekkel. Nagy visszhangot kellő cikket írt. Sasa Dobrogeanu Ghereával – aki szintén „szomjúság-sztrájkot” folytatott – a katonakórházba vittek át. Négy paralitikus őrülttel zártak össze. Gonoszságból, bosszúból? Nem tudom. Az érv meggyőző volt: egyedül ennek a kórteremnek volt rácsos ablaka. Háromheti éhségsztrájk és öt napi szomjúság után a szökés veszélye valóban komoly lehetett… Egyébként sok börtönben megfordultam. Ismertem a rendőrprefektúra pincéjét, a sziguranca kínzókamráját.
– Bocsásson meg: kínozták?
Pătrășcanu nyugodtan, szemrebbenés nélkül néz rám: egyetlen egyszer. Megáll, a csend anyagként ül meg közöttünk. Nem erőltetem, de ő folytatja:
– Voltam Văcăreşti-ben, megismertem a brassói börtönt, a csíkszeredai tábort és a Tírgu Jiu-it, a Poiana Topului-i kényszerlakhelyet. Mindezek a mozzanatok kombattív szellememet erősítették, hitemet szilárdították. Túl mélyen gyökereztem ebben a földben ahhoz, hogy megrettentéssel, erőszakkal szétzúzhattak volna…
(A Román Kommunista Párt kimagasló harcosával folytatott beszélgetés teljes szövegét a Lumea de mâine című 1945-ben megjelent interjú-kötet tartalmazza.)
Fordította: Dankanits Ádám
Megjelent A Hét II. évfolyama 19. számában, 1971. május 7-én.
