Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szüleim az általuk mutatott példa és némi noszogatás révén viszonylag korán megszerettették velem az olvasást, így már kisiskolásként is szívesen forgattam a könyveket. A felső tagozattól kezdve azonban egyre inkább kerültem az akkor még unalmasnak vélt kötelező olvasmányokat, ehelyett saját magam által választott ifjúsági és ismeretterjesztő irodalmat fogyasztottam, mint például a Libabőr- és a Rettentő Töri-sorozatokat, az Animorfokat vagy a jó öreg Harry Pottert.
Cserébe édesanyámék sosem kérték rajtam drákói szigorral számon, hogy miként abszolváltam a kötelezőkhöz kapcsolódó iskolai dolgozatokat. Úgy vélem, ez a megengedőbb szülői hozzáállás kulcsszerepet játszott abban, hogy a könyvek iránt szerzett lelkesedésnek hála később volt indíttatásom önállóan felfedezni és megkedvelni a klasszikusokat, legyen szó Jókairól, Alexandre Dumas-ról, Jane Austenról vagy éppen Stefan Zweigról. Persze más szerzőket is szívesen veszek a kezembe, mivel a könyv már korán egy olyan médiumként rögzült az életemben, amely szórakoztató értékét tekintve képes felvenni a versenyt a jóval ingergazdagabb filmekkel, videójátékokkal vagy az internettel.
Most, hogy a kormányváltással Lannert Judit irányítása alatt hosszú kihagyás után ismét önálló minisztériumnak örvend az oktatás területe, történelmi lehetőség adódik rá, hogy a politika a szakma képviselőivel egyeztetve megágyazzon egy korszerűbb irodalomoktatásnak, amely a nem mindenki számára csábító kötelezők végigszenvedése és mantraszerű felmondása helyett az olvasás megszerettetésére helyezi a hangsúlyt. Az irodalmi klasszikusoknak járó tisztelet megadása mellett így biztosítható, hogy a jövő generációi ne feltétlenül egy unalmas, idejétmúlt formátumként tekintsenek a könyvekre.
