annak idején sűrűn szólíttatott fel, hogy menjen már a dolgára, különös tekintettel a vendég urakra, akik mi voltunk, a fiatalok szatmári színházának rajongói, írók, szerkesztők meg hasonszőrűek. Abból az időből (tehát 1956-ból) két csodálatos bogyószemre emlékszem csupán, meg csalafinta kislánymosolyra, amely mintha azt mondaná félelfordulásból: nana, nem tudjátok, ki vagyok. Pedig tudtuk, szerintem minden jobb irodalmár tudta Erdélyben, hogy a bogyószem, plusz mosoly, plusz szégyenlős félelfordulás az maga Maszat, személyesen.
Mert hát az úgy volt, hogy a szatmári színházzal szemben van egy kimustrált szálloda, s akkor a kezdetben mindenki ott lakott, igazgatótól a díszletmunkásig, mindenki. És amikor bemutató volt és megérkeztek a másvárosi vendégek, mármint mi, a társulat tiszteletbeli tagjai, csapatosan, hát akkor először is végiglátogattuk a színészházat. Azóta se fogadtak olyan tiszta örömmel, mint akkor abban a rideg-hideg ex-szállóban. A Maszat-lak persze fix pont volt. Mert Editke, a súgónő és Laci, a talpig bajusz díszlettervező-festő mindenkinek hamar a szívéhez férkőzött. Na és aztán az is volt, hogy el kellett osztani a tömérdek vendéget, mert hol aludtunk volna – illetve vitatkoztunk volna reggelig –, ha nem a színészházban. És gyakran megesett, hogy én Edit-Lacinak jutottam.
Sajnos, Maszat ezeken a csodálatos estéken maradt ki az életemből. Merthogy ő, korára való tekintettel hamar lefeküdt. Pedig én akkor már csókolóztam vele, és ő is viszonozta az érzelmeimet, harsány jelszóval fogadván folyosónyi távolságból, hogy aszongya: Kezit csókolom, Sanyi bácsi! De aztán az élet úgy hozta, hogy egyre jobban kezdtünk sietni. Elmaradt a jó kis kultúrpolitikai pletykálás Edittel, Lacival alig ittuk meg azt a pár üveg bort, már szaladni kellett. És az évek, az évek múltak – hogy is múlhattak volna? – mint a percek. Pedig – így, ahogy visszagondolok, Laci többször emlegette Maszatot, mégpedig úgy, mint mikor a festői terveiről beszélt. Tehát olyan belülről jövő, restelkedve-dicsekvő szövegek között – mondom, ha emlékezetem nem csal – gyakran elkeveredett a Maszat neve. De hát ismétlem, siettünk. S valamennyiünk között Laci a legjobban, aki pár évvel ezelőtt végleg eltávozott.
Akkor már tudtam, ki rejtőzik a Maszat álnév alatt. Azt is, hogy ez mit jelent az apjának. Hogy Maszat hozta el az életébe az igazi, a valódi nagy sikert, amit nem halványít el kritika, nem kisebbít a közöny. Maszat akkor olyan fényes mosoly volt az arcán, mintha csak a melléről vetette volna oda visszfényét a világ legnagyobb, legeslegnagyobb rendjele. És milyen hivalkodás nélkül tudta viselni Maszatot, akivel a világ őt kitüntette!
Mert hát az úgy történt, hogy egyszer csak ültem a televízió előttés mondják, hogy valami Gyulai Ilona világbajnokságot nyert, ha jól tudom, tőrvívásban. És egyszer csak feltűnik egy pár csodálatos bogyószem, plusz a szatmárival rokon mosoly magabiztos kiadásban, félszegség nélkül, ellenben egy kupával. És ahogy ott ültem, hirtelen úgy tört ki belőlem a csodálkozás: Te jóságos ég, Maszat a világbajnok!
… Nem jártam soha nála otthon, hogy szemügyre vegyem a serleggyűjteményét, pedig már alaposan felgyűlt és már egy városban is lakunk, most pedig újabb bajnokságáról adott hírt, ismételten és ki tudja, hányadszor a televízió. És tőlem ezt biztos elvárná az én sietős természetű, hajdani jó cimborám…
De a rokonsághoz ragaszkodom, Maszat! Ahhoz, hogy annak idején még az ölemben is ültél. Mert az a valóságos helyzet, hogy mikor a nevedet kimondom, büszke mosoly fakad az ajkamon, amely kicsinyített mása annak, amit a papa hordott s amely oly igen tudta melegíteni az ő sok vággyal zsúfolt, megfáradt szívét.
És ha már ennyire elvesztettem cikkírói hidegvéremet, és az írásból hozzád kibeszélek, add át nagyon elismerő baráti üdvözletem a lányoknak, Orbán Olgának, Ana Pascunak, Jencsik Katinak meg a többinek. Mondd meg, köszönti őket több deres fejű bácsi, akik más pástokon szintén vívnak, ha nem is olyan nemzeti és nemzetközi sikerrel.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 12. számában, 1973. március 23-án.