Múltkori Madách-cikkem (Az Úr„kiegyezése” és a ráció magárahagyatottsága, A Hét, 1973. febr. 2-i szám ) írása közben és után alig tudtam magamnak parancsolni, hogy ne színpadképekben, hangsúlyokban, mozgásban lássam ezt a hatalmas, egyetemes remekművet. „Ha rendező lennék…” – írtam cikkem végén, igen: film- vagy színházi rendező… (Tényleg, most jut eszembe: tudtommal film még, legalábbis modern film, nem készült a Tragédiából.)
Emlékszem: gyermekkoromban valahányszor egy-egy lenyűgöző könyvet olvastam (történelemkönyveket vagy indiánokról kalandos dolgokat), a lapok szélét mindig telerajzoltam. Afféle gyermeki illusztráció volt ez, fejeket, csatajeleneteket, revolveres kezeket ábrázolt: ezek a könyvek voltak az én barlangjaim, gyermeki-naiv illusztrációim pedig afféle barlangrajzok. (Az jutott eszembe: mi lenne, ha gyermekrajz-stílusban rajzfilmet készítenének a Tragédiából, a szcenáriumot Karinthy Az emberke tragédiája című átdolgozás-paródiája alapján írnák meg, vagy mondjuk bábfilmet, darabot… stb.) Állj meg azonban, képzelet, üsd rá a copyright by-t, s előbb hagyd, hogy az igazi Tragédia képe hullámozzék benned s csak azután ez a gyermeki-humoros.
Igen, ha rendező vagy forgatókönyvíró lennék…
Feltétlenül megjelenne képzeletem vásznán vagy színpadán egy margó. Ezt rögvest telerajzolnám. Függöny helyett hatalmas gyermekrajz fedi el a színpadot. Az első emberpárt ábrázolja az édenkertben. A naiv festőktől tanult stílusban. (Jól mondom? A naiv festőktől tanult stílusban? Hiszen inkább a naiv festők tanultak a gyermekrajzokból. De még így se jó. Ahogy vannak fejlődésükben visszamaradt – a nép nyelvén: csökött – gyerekek, úgy születik talán [?] a naiv festészet is. Egy gyermeki vízió, világlátás, egy visszamaradt fantáziaszint, technika, egykori hajlam, készség konzerválódott a felnőtt emberben: talán erről van ott szó.) Szóval: gyermekrajz az édenkertről. E mögül hangzik most az Úr szava nagyon bizakodón: „Be van fejezve a nagy mű, igen… ” Aztán a rajz felvonódik, s mögötte ott a színpadkép. Az első három színt látjuk most. Nem a „mennyekben” kezdődne a játék, hanem az édenben – s majd meglátjuk – ott is folytatódik. Tehát az éden, a közepén a két fa (az Örökélet és a Tudás fája), de mély ebben –tőlünk távol – hátul. A fa alatt Ádám és Éva áll, egyelőre – képekről ismert – statikusan, két vékonycsontú serdülő, tizenöt-tizenhat éveseknek néznek ki. Majdnem teljesen meztelenek, Éva melle födetlen, csak amikor majd közelebb jönnek, lesz a mellükön is valamelyik állatnak a bőre, vagy valamilyen trikó, mint a pantomim-művészeknek, balerináknak.
Most megmozdulnak: játszani kezdenek, nevetésük ide hallszik. Az Úr erre jön be, mintegy a zajra. Középkorú (tehát nem öreg), eléggé fáradt arcú férfi – ruhája, mint a szobrászok „munkaruhája” – agyagos, kőporos, keze érdes, nagy. Ápolatlan. Eszünkbe juttathatják itt a misszionáriusok és „primitívek” viszonyát is. Kedvtelve nézi őket, majd leül egy földkupacra a szín előterében, onnan nézi tovább játékukat – atyai, gyönyörködő szemmel: mosolyog. Most be a három Főangyal, bátortalanul torpannak meg, látván a meghitt „családi jelenetet”, nem tudják, mit tegyenek, tétován topognak, aztán mégis elszánják magukat, s térden csúszva közelednek az Úr felé, mint hódoló szolgák, mint a legyőzöttek követei. s felváltva mondják dicsőítő szövegeiket. Az Úr ügyet sem vet rájuk, már a lába előtt vannak, elismétlik szövegeiket hadarva, egyre jobban félnek, mert az Úr nem fogadja hódolatukat, aztán hirtelen hallgatnak el, mert bejön Lucifer.
Nagyon ápolt, tiszta férfi, polgári ruhában, kezében mappa: azt is hihetnénk, az „árut” átvenni jött, s most megnézi, „milyen minőség”. Az édenkertieket végigméri, majd undorral a földöncsúszókat, közelebb lép, követi az Úr tekintetét. A családias arckifejezésre, gyengéd mosolygásra – mert Ádámék most már még integetnek is feléjük – Lucifer ingerülten fordul el, mintha egy magtalan férfi irigyelné az atyai boldogságot. Most fordul hirtelen feléje az Úr: „S te, Lucifer hallgatsz, önhitten állsz… stb. Hangja agresszív, mint ellenfélhez szól hozzá, de egyenrangúhoz. Lucifer egy pillanatig: „irigy kolléga”. Lenyeli azonban ingerültségét, közönnyel von vállat: „S mi tessék rajta…” Az ezutáni szöveget elgondolkozva mondja: mint aki igazán szeretne lelkesedni azért, amit lát, de az esze, a józan esze nem engedi. Az Úr optimizmusát felülről nézi, meg is mosolyogja, közben mintha jót akarna: realistább nézet felé akarná terelni az Urat művét illetően, szinte korholóan mondja: „Méltó-e ilyen aggastyánhoz (a játszadozók, integetők felé pillant) e / Játék… stb. Majd feléjük is bök: tessék nézd, miket csinálnak, milyen nevetségesek (… sárbagyúrt kis szikra mímeli / Urát…).
Ádám és Éva előrébb jönnek, kíváncsian, mint primitív törzsek tagjai – ahogy Cortezt bámulhatták az indiánok – úgy meresztenek szemet a két vitatkozóra. Az Úr nagy-nagy önbizalommal mondja: „Csak hódolat illet meg, nem bírálat.” S megint Ádámék felé néz. Lucifer ránéz, s mint aki azt mondja: én megmondtam, magadra vess, ha nem kell a józan, okos szó, sajnálom, hogy nem mondhatok hazug dicséretet: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” „Dicsér eléggé a hitvány sereg.” A földön lapítók ijedten pislognak fel, s ha lehet, még jobban lapítanak. Ádám és Éva most még közelebb, egész közel jönnek, ők ketten azonban vitájuk hevében észre sem veszik, pedig azok szinte arcukba bámulnak, furcsállón, kicsit ijedten, mint amikor szülők veszekedését figyelik a gyerekek. Hol az egyikre, hol a másikra néznek, épp arra, aki beszél. Tanácstalanok.
S amikor az Úr kimondja: „E két sudár fát…” stb., a két fa – észrevétlenül, technikai trükkel – közel jön, annyira, hogy Ádám és Éva ismét alatta állnak. Az Úr utolsó replikája végén dühösen indul ki, Lucifer a sarkában van, s úgy mondja: „Fukar kezekkel… ” stb. A három főangyal (akik persze nem angyal-ruhában vannak, s nem is szavalva beszélnek, akár a többiek sem ) most hirtelen felugrik, megalázottságuk Lucifer elleni dühösséggé változik, s szinte nekirontanak acsarogva: „El isten színétől…” stb. Lucifer megvetően, undorral, – s mintha ijedten is – villant szemet rájuk s meg gyorsítja lépteit. Valamennyien el.
Ádám és Éva ijedt értetlenséggel néznek utánuk. Ez a csata ilyen volt: kié legyen a gyermek? Kié legyen a teremtmény? A felettük való hatalom? Csend. Hirtelen kisüt a nap, ettől megelevenednek. Most mondja Éva: „…élni szép”. Később, mikor Éva így szól: „…szakítok egyet… ” (ti. gyümölcsöt), az Úr bejön, dühösen, mint aki éppen hallgatózott: „Megállj…” stb. Dühös, mert úgy érzi: Lucifernek máris kezd igaza lenni: kételkedése a teremtmény tökéletességében mintha jogos lenne. Hangja lassan atyai lesz, pedagogikus ez a hang, a végén lelkesítő. A régimódi apák hangja ez, akik nem értik gyermekeiket. Szövege végén biztatóan, szeretettel néz rájuk, majd mint aki megbízik bennük – kimegy. Most azt mondja Ádám: „Csodás parancs…” stb. Hangjában enyhe gúny, a serdülők ironizáló lázadása ez, amikor a régimódi szülői tanácsokat hallgatják.
Amikor Lucifer bejön: ugyanúgy állati bőrbe öltözött, mint a „fiatalok”, s amikor Éva azt mondja Ádámnak: „Hajolj keblemre…” – e hangtól izgatottan megáll, a színfalnak dől, feszülten nézi enyelgésüket, olykor egészen izgatottá válik, elannyira, hogy felmászik a fára, hogy közelebbről leshesse őket. Lucifer olyat lát, amit soha nem élt át, de ami mégis izgalomba hozza. Lehet, hogy gonosz (?), de ezt a „bűnt” nem ismeri. Nincs benne még érzéki gonosz. Csak szellemi. Évának e szövege után: „Reszketek…” stb. valamiért nem bírja tovább, lemászik a fáról, s a színfalhoz dőlve mondja: „e lágy enyelgést mért is hallgatom” stb. Szemét azonban csak nem tudja levenni róluk, egyre lázasabbá lesz enyelgésüktől, s mikor ismét elfogja az izgalom, akkor mondja: „Mit késem annyit…”, s e szöveg után „Az nyer, aki mer”, elszántan indul, nyilván „örömöt rontani”, megzavarni. Azok a földről dermedtem rémülten pillantanak a felettük tornyosuló alakra. A megzavart, rajtakapott szerelmesek pillantása ez. Lucifer hirtelen leguggol, majdnem az arcukhoz ér az arca, mintha a melegüket akarná. Éva felugrik, futásnak ered. Lucifer utánaszól: „Oh, megállj…” Éva meg áll a bókoló hangra, végigméri (Lucifer férfias férfi, Ádámnál mindenesetre férfiasabb), pillantása kíváncsi, szinte bátran lép néhányat visszafelé. Ádám a szövegét („Tőled, hitvány alak?…”) a nő előtt megijesztett s most magát bátornak mutató fiatalember hangján mondja, de érezzük: fél. Lucifer ezután megnyeri őket. Adhat nekik üveggyöngyöket is, mint a gyarmatosítók szoktak. Fején lehet: trópusi sisak. A serdülők lélektanát remekül ismerő tanár. Tréfás-kedvesen megveregeti Ádám vállát („Hohó, nagyon sok van még…” stb.), fejét is megsimogatja, hangja a tapasztaltabb jóbaráté, nincs benne semmi „protokolláris”, ráadásul ugyanúgy öltözött, minderre később szöveg is van („Hisz olyannak tűnsz fel, mint mi vagyunk…”), egyenrangúként kezeli őket, nem érvényesíti fölényét, legfönnebb szeretetteljesen, tréfásan, egyszóval: tud az ifjúság nyelvén beszélni, bizalmukba férkőzni.
Lucifer varázsszava: „Önlábunkon állni…” – hisz ez a pubertás álma – lázba hozza őket. Az ifjú Ádám hangja rekedten izgatott: „Nagy dolgokat mondsz…” Éva szinte issza a szavait, szeme Luciferre tapad, ragyog, ami már-már a férfinak (a tapasztaltnak, férfiasnak) szól: „Én lelkesülök…” Miután az almát megkóstolták, több hatalmas termetű angyal (mint valami cirkuszi erőművészek) gumibotosan, félterpeszben állják el útjukat a fa felé, mintegy kordont alkotva ezt mondják: „Félre, bűnösök…” Az Úr most berohan – e zajra – kétségbeesett, mint apa, kinek gyermeke rendőrkézre jutott. Hangja a fiát kitagadó apa hangja: „Ádám, Ádám, elhagytál engemet…”
Most mindenki elmegy. A szín üres egy ideig. A fák zöldje fakul: más a fény is. Teljesen felöltözve Ádám és Éva, utánuk Lucifer, visszajönnek. A két fa közé kalibát vernek, a fák köré kerítést; a két fát is „belekalkulálják ” az építménybe. Lucifer is segít az építkezésben. A Föld szellemének szavát Lucifer mondja, csak más, mélyebb hangon, tehát: saját magával dialogizál. (Ám ezt ki is lehet hagyni.)
A negyedik színtől kezdődik a történelmi „körkép”. Erre vonatkozólag röviden a következőket mondhatjuk: végig ugyanaz az édenkerti színpadkép marad, csupán a színek lesznek fakóbbak vagy másak. Minden új építmény a két fához kapcsolódik, kötődik valamiként: mint két tartóoszlop között feszül minden. Például az eszkimó színben a két fa fa alakú jéghegy, de felismerhető, s e között van a kunyhó. Ennek jelentősége: minden az édenben történik: a jó és a rossz is. A föld az embernek az éden is, a pokol is. A történelem a két fa, az Örök élet és a Tudás fája között zajlik tehát. A történelmi részben Ádám és Éva egyre idősödnek: az eszkimó-színben már deresedők. Lucifer is öregszik közben. Persze: valamennyien felismerhetők. Ádám gyakran egyedül van vagy marad a színen: nem tudja, mit tegyen, egészen magányos, akárcsak a ráció, ekkor jön Lucifer, aki melléje áll, enyhíti magányát.
A történelmi színekben valahol mindig (akár a tömegből, a koldusok közül stb.) kiválik egy arc, egy figura, akire Ádám ráréved: úgy tűnik neki, mintha már látta volna valahol ezt az arcot, s ebbe beleborzad: mintha az Úr lenne álöltözetben a történelemben, történelmi incognitóban. Ádám azonban elhessegeti magától a gondolatot, s megy tovább. Ez az ádámi déjà vu talán a bűntudat szülötte, ám az is lehet: e történelem incognitóban magának az Úrnak az útvonala.
Az utolsó színben az Úr maga is sokkal öregebb, Lucifer is, Ádám és Éva viszont ugyanolyan fiatalok, mint kezdetben, csak arcuk meggyötörtebb, sápadtabb. Fiatalok, mert számukra mégiscsak álom volt az egész, amelynek tartama néhány perc is lehet, sápadtak viszont, mert kínzó álom volt. Lucifer azért öregebb, mert a teremtmény álmáért neki „dolgoznia” kellett, azt fenn kellett tartania, ő erőfeszítést tett azzal, hogy az álmukat bennük „fenntartotta”. Az Úr talán saját „csődjétől” őszült meg. Bölcsebb az Úr, mint az elején, realistább. A teremtmény visszahatott a teremtőre. Az Úr is változott, az isten is fejlődött – mint írtuk –, ez ki is derül, amikor „megosztja” Luciferrel a „munkát”, kijelöli a „hatáskört”. Vagyis: Lucifernek is értelmet ad a teremtés történelmi útján. Ádám és Éva különös tekintettel hallgatják az Urat, de Lucifert is. Lucifer – hisz már „betörte” őket – durva velük, már nem kell megnyernie őket: a teremtmény bizonyította, amit bizonyított, s most Lucifer már „birtokban”, hatalomban van: hatalmát igazolta általuk. A teremtmény kiszolgáltatott. A kísérlet sikerült. Az Úr és Lucifer kiegyezett.
Az utolsó színben azt is meg lehet tenni, hogy Lucifer és az Úr megtévesztően hasonlítanak egy másra, legfönnebb ruhájuk eltérő egy kissé. Az Úr is bűnösebbé lett e „kiegyezés” által, Lucifer is jobbá, mert mégis csak rezisztensebbé tette a teremtést. Azt is meg lehet tenni, hogy Lucifer a történelmi színekben fokról fokra kezd hasonlítani az Úrra (arca, gesztusai). Ennek jelentősége: azt sugalljuk, amit előző cikkünkben írtunk: talán a történelmet maga az Úr írja Lucifer álnéven, hogy saját nevét ne kompromittálja. Itt bizonyos alternatívák között választhatunk – nem csak egy alternatíván belül –, attól függően: melyik értelmezést fogadjuk el.
Az Úr (esetleg Luciferrel együtt) arra az immár kissé magasabb földhalomra vezeti Évát, amelyen ő ült az elején. Csípőjét megfogja, arca szinte súrolja annak már gömbölyödő hasát: mintegy a születendőnek mondja: „Ember küzdj és bízva bízzál.” A függöny helyett pedig most már nem a gyermekrajz, hanem egy olyan röntgenfelvételszerű lap ereszkedik le, amelyen egy halványabb (tehát rajta a hús vonala erősebb) röntgenkép ezt ábrázolja: egy női medence, benne az embrió, előtte az Úr (mellette esetleg Lucifer) félig átvilágított arca.
S ezzel vége is lenne az előadásnak.
Hát persze ez csak úgy végigfutott a képzeletemen. Ahogy mondtam: ha rendező lennék…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 12. számában, 1973. március 23-án.
