Mikor e sorokat írom, köd lepi be az utcákat. A fák ázott-feketén ácsorognak az utak mentén, mint ottfelejtett díszítőelemei egy bukott nyárnak Az emberek pedig látható és láthatatlan autókon meg villamosokon mind, mind sietnek valahová. És az évek is rohannak, mind, mind, azt se lehet egészen pontosan megmondani, hogy miért olyan sietős nekik. Az emberiségnek pedig egyre tisztább a ruhája és egyre szennyesebbek a vizei. Sorra megdőlnek mélységi és magassági világrekordok, de még nem közölték, hogy kiért. És aggasztóan sok a betegség, és fájóan gyakori a fegyverszüneti tárgyalás. Arról nem is beszélve, hogy már védeni kell a farkasokat is…
Ez az a díszlet, olvasó, amelyben immár tízezer éve mi hivatalos és nem hivatalos szónokok e napon elétek állunk. Szinte mindig ugyanaz, csak az egyes elemek változnak a kor technikai fejlettsége és divatja szerint.
És felemeljük poharunkat ilyenkor, mondom: legalább tízezer éve, meg a hangunkat is felemeljük. Miközben nagy pelyhekben hull a hó és fehérbe öltözik a világ. A gyermekek ősi dalokat énekelnek, kivilágított ablakok előtt. És bármely pillanatban várható, hogy valahonnan szánok is belecsilingelnek ebbe a képbe, ünnepi ingük ujját felgyűrik munkásapák az ünnepi sült felszeletelése előtt, s valami, a történelem során röntgensugarakkal még ki nem mutatott melegség önti el a lelküket.
Kilométerkövektől jobbra meg balra a harcosok tehernek érzik a tegezt meg az íjat. És bizakodóan nyilatkoznak több bölcs tudósok az emberiséget fenyegető épp szolgálatos veszély felől.
Mert van egy féltve őrzött titkom, barátunk: az emberiség legnagyobb kincse nem a kőolaj, hanem az az egészen különös és csak embernek kijáró ajándéka a természetnek, hogy tudatában van és örülni tud a létének. Hogy azt, amit mi talán túl egyszerű szóval boldogságnak nevezünk, mégis mégis, túl rekordokon és bajokon, léte értelmének tartja.
Ezért én itt az év utolsó lapján jelképes poharamat ím feléd emelvén, a ködön át is az életnek mosolygok.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 52. számában, 1973. december 28-án.
