Akinek meggyőződése, hogy a planétákat szárnyas szellemek taszítgatják égi útjaikon, hogyan lehet annak megmagyarázni a kopernikuszi világmodellt? Hiszen egyrészt irtózik az eretnek tantól, másrészt a legelemibb csillagászati ismereteknek is híjával vagyon. De ember, hát van – fantáziája.
Ezért mesélni kell. Értelmes lényekkel kell benépesíteni a Holdat (nevezzük el őket endimionidáknak, Hold-lakóknak), akik csodálatos országukban, Levaniában mérnöki művészettel városokat építenek s állandó harcban állnak a mély hasadékokban, barlangokban (az iszonyú forróságtól és fagytól védett helyeken) szaporodó szörnyetegekkel. A történet alvó hőse, a Földszülött például a fénytől rettegő boszorkányok, az elfek szárnyain (szárnyakat bőven!) juthat el Levaniába.
S most már következhet a Hold körüli térség leírása. A távolban sziporkáznak a Tejút csillagai, csillagzatai, s a sokcsillagos űrben repülnek a bolygók, az aszteroidák, az üstökösök. És íme a Föld (a Volva), a gigászi gömb, mely szakadatlanul forog, forog a tengelye körül.
Mi késztette a tudóst, aki felderítette az égitestek mozgásának törvényeit, hogy a fantasztikus irodalom műfajához nyúljon? Kepler, saját beismerése szerint, művével a csillagászati ismereteket akarta terjeszteni a néptömegek között. A Kopernikusz művét kiteljesítő, Newton csillagászati munkásságát előkészítő német tudós – születésének 400. évfordulóját két évvel ezelőtt ünnepeltük – családjának örökül két ingét, csillagászati tábláinak (Tabulae Rudolphinae) hetvenhárom eladatlan példányát és egy fantasztikus regény latin nyelvű kéziratát hagyta.
Ezt az alkotást halála után négy évvel, 1634-ben adták ki Somnium (Álom) címel. A könyvet megjelenése után évszázadokig elfelejtették, angolul például csak 1950-ben jelent meg. Pedig művészeti és tudományos értéke szerint ez a holdutazási regény egy sorban áll az olyan hasonló témájú alkotásokkal, mint Lukianosz Igaz története vagy Cyrano de Bergerac L’histoire comique des États et Empire de la Lune-je, amelyeket a tudományos-fantasztikus irodalom ősöket kereső hívei-kritikusai oly nagy előszeretettel sorolnak a műfaj első termékei közé.
Az Álom első változata 1609-ben készült. Különös módon Kepler nem követte Galileit, aki a Holdat levegő és víz nélkül képzelte el, és légkörrel s folyókkal látta el holdbéli világát. Egyébként a Somniumhoz utólag írt bíráló kommentárjában Kepler bevallja, hogy a kráterek geometriai pontossága teljességgel meggyőzte őt, hogy Levaniában értelmes civilizáció virágzik. A fantázia tehát a Ptolemaiosz és Kopernikusz dicsőségét még életében elhomályosító csillagászt is magával ragadta. Értékesebbek azonban a könyv tudományos megsejtései: a Hold „évszakainak“ ma is helytálló leírása, az árapálynak a Hold vonzásával való magyarázata.
Most, amikor az ember többször járt a Holdon, a szerző Levaniát leíró ravasz ügyeskedése naivnak tűnik. Mégis, akkor, több mint háromszáz évvel ezelőtt Johannes Kepler elsősorban az igazságot tanította. S bár könyve mai felfogásunk szerint alig nevezhető igazi science fictionnek, még legközelebb áll hozzá mindabból, amit tudósok ebben a műfajban alkottak.
A science fiction irodalom műfaji körülhatárolása mindmáig vita tárgya. Szinte bizonyos, hogy a kritikusok nem ráncigálnák ide-oda, ha nem lenne annyira népszerű, s ha népszerűsége nem lenne rejtettebb szellemi korjelenségek eredménye.
De hogyan viszonyulnak a tudósok a sci-fihez?
A világ feltehetően egyik legbutább kérdését: mi a nehezebb, differenciálegyenleteket megoldani vagy regényt írni? – csak azért tesszük fel, hogy megpróbáljunk rávilágítani, miért nem írnak a tudósok több sci-fit. Szó sincs ugyanis arról, hogy a tudósokból hiányoznék az áldott fantázia. Termékeny és sajátos képzeletük gyümölcse viszont: a tudomány. Valamely történet megírása – ha benne a tudományos elgondolások, extrapolációk mégoly fontos szerepet játszanak is – egészen más gondolkodásmódot, mondjuk így: másfajta képzelőerőt követel, mint a tudomány. És másfajta képességet. Ezért van az, hogy szívesen olvasnak el egy-egy jobb sci-fit, de ők maguk ritkábban térnek a jellemábrázolás és cselekménybonyolítás mellékösvényeire. Mert az írás technikája ugyanolyan idegen a tudós számára, mint a differenciálegyenletek megoldása az író számára.
Mégis, noha a tudományos-fantasztikus művek túlnyomó többségét hivatásos írók írják, olykor hivatásos tudósok is megpróbálkoznak ilyesmivel. A sikeres tudós-írók közül elsősorban Fred Hoyle és Arthur C. Clarke említhető meg. Azért elsősorban, mert elsősorban tudósok. Fred Hoyle korunk egyik legnagyobb csillagásza, számos szigorúan tudományos munka, megannyi merész tudományos hipotézis szerzője. Clarke tudományos tevékenysége a csillagászattól a mélyvíz-kutatásig terjed. Közös bennük, hogy – csakúgy mint Kepler esetében – szakmán kívüli tevékenységük célja a tudományos ismeretek terjesztése. (Könnyebb ez vagy nehezebb, mint Kepler idejében? Ki tudja?) Clarke 1961-ben, Hoyle 1967-ben kapta meg a tudományos ismeretterjesztésért ezelőtt huszonegy évvel alapított Kalinga-díjat. Külön utat jár Isaac Asimov, aki tekintélyes egyetemi biológia-katedráját hagyta ott (feltehetően anyagi érdekből is), hogy a sci-finek szentelje idejét.
Egyébként kevés aktív tudós kísérletezik a sci-fi írásával. S ezek a kevesek is többnyire csupán néhány rövid történet megírására szorítkoztak. Ennek oka – valószínűleg – nem csupán a kétféle gondolkodásmód és képesség összeférhetetlensége. Sajnálatos módon, a tudósok történeteit – írjuk a sort: Sir Julian Huxley (szintén Kalinga-díjas, 1953), J. B. S. Haldane, Norbert Wiener, Szilárd Leó, Michael Crichton – az olvasók csupán a „nagy koponyák“ kikapcsolódásként művelt, mellékletízű fantáziálgatásainak tekintik.
Miért, minek kellene tekinteni? Annak, aminek a szerzőik igazából szánták: nyomatékos figyelmeztetésnek a tudomány bizonyos vonatkozásainak társadalmi veszélyességére. Próbáljunk tehát jobban odafigyelni. Még akkor is, ha a science-fiction irodalmat csupán szórakozásból, kikapcsolódásként olvassuk.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 52. számában, 1973. december 28-án.
