Napok óta folyik a vita a médiában és az online tereken az NVVH elnökének jelöléséről, majd kinevezéséről. Most egy részletkérdéshez szólok hozzá: ez Unger Anna oktatói munkájának értékelése. Azt írták, tanárnak is gyenge, a hallgatói is rossz véleménnyel vannak róla, teljesítményét kettes fölének értékelik.

Ezt a MarkMyProfessor oldal tanulmányozása alapján fogalmazták meg. Ez a Magyarországon 2009 óta működő oldal fontos funkciót tölt be: a hallgatók – kizárólag az adott intézménnyel jogviszonyban állók – értékelik oktatóik munkáját. Unger Anna az ELTE Társadalomtudományi Karának docense, politológiai tárgyakat oktat, például párt- és kampányfinanszírozást, a szavazati jog történetét. Amikor augusztus 31-én megnéztem az értékelését, akkor 93 hallgató véleménye alapján 2,97-re állt. Hát ez bizony nem túlságosan magas, a kari átlag ugyanis 3,9.

Öt szempontú az értékelés, ebből kettő nem az adott oktató munkáját minősíti, hanem az egyetem, illetve az adott szak koncepcióját: a követelmények teljesíthetősége, az adott tantárgy hasznossága. Amikor beadnak a Magyarországi Akkreditációs Bizottsághoz (MAB) egy szakalapítási kérelmet, annak tartalmaznia kell mindenekelőtt az oktatni szándékozott tárgyak részletes tartalmi leírását, a hozzájuk kapcsolódó követelményrendszerrel együtt. Ezt a MAB megfelelő szakbizottsága részletesen tanulmányozza és véleményezi, majd az oktatás helyszínét is megtekinti, és véleményt alkot a körülmények és az oktatók felkészültsége (PhD-k és habilitációk száma) alapján.

Unger Anna esetében a követelmények teljesíthetőségét a kitöltők átlagosan 3,15-ra értékelték, ez reálisnak tűnik. A tantárgy hasznossága 3,37-ot kapott, ez jó osztályzat. 

Ezek szerint a karra járók többsége egyetért az oktatói karral abban, hogy jövendő pályájuk szempontjából hasznos ismereteket kapnak ezeken a kurzusokon.

Konszenzus természetesen nincs, nem is lehet. A bölcsészkarokon, ahol én oktattam, a többség körében a nyelvtörténeti tárgyak voltak népszerűtlenek. Minek nekem ennyi ófelnémet vagy ószláv? – kérdezték a hallgatók, s bizonyos szempontból igazuk is volt, hiszen egy középiskolai tanár vagy egy szakfordító ritkán alkalmazza közvetlenül nyelvtörténeti tudását. Más kérdés, hogy az egész egyetemi curriculum tudásanyaga szerves egységet képez, ebből elemeket kivenni nem lehet és nem is érdemes.

A többi három szempont az oktató személyes tudására, habitusára kérdez rá. Ezek közé tartozik a felkészültség, ebből Unger Anna 3,27-ot kapott. Ennek a megítélésében nyilván szubjektív elemek is szerepet játszanak. Honnan tudja megítélni egy bevezető kurzust végző fiatal, hogy mennyit tud az egész területről az előadó? Szerepet játszik az oktató habitusa, stílusának határozottsága, sőt, bizony, még önfényezése is.

Nem becsülném le azonban az egyetemisták intelligenciáját. Emlékszem egy kari tanács ülésére, ahol a hallgatók tiltakoztak az egyik történész kolléga ellen, mivel, ahogy mondták, hogyan tudna a napóleoni háborúk koráról érvényes ismereteket közölni az, aki ebből a témából nem publikált semmit, egyetlen megjelent könyve pedig a téeszesítésről szól? (Igazuk volt, a tanszék egy másik kollégát bízott meg a témáról szóló évfolyam-előadás megtartásával.)

Az előadásmód osztályozása Unger Annának 2,95-ra sikerült, ezen bizony volna mit javítani. Legalacsonyabbra a hallgatók a tanári segítőkészséget osztályozták, erre csak 2,09-os átlagot kapott.

Nem tulajdonítanék túlságosan nagy jelentőséget a hallgatói értékelésnek, arra mindenesetre jó, hogy az ember oktatóként belenézzen az eléje tett tükörbe. És ha nem tetszik a kép, javítson rajta.

Ha az ember önmagát segítőkész embernek tartja, mások viszont ezt nem így látják, akkor érdemes feltenni a kérdést: hogyan tudnám magamat hitelesebben megmutatni?

A tárgyilagos bírálat nem gúnyolódás, nem rosszindulatú ítélet, hanem az érvényes önismerethez adott külső segítség. Feltételezem, Unger Anna is így gondolja. 

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. szeptember 3-án.