Kis magyar sztornográfia

A megengedett sebességnél alighanem gyorsabban érkeztem a kék szedán mellé. Amaz ugyanis éppen száztízzel haladt. Közte és egy átlagos úrvezetőszaktárs között annyi volt az eltérés, hogy ennek a személygépjárműnek az anyósülésén egy böszme nagy fekete doboz figyelt, és a mögötte ülő egyenruhás felvételeket készített mindenkiről, aki elsuhant mellettük.

Az előzést megszakítva (praeteritio praecox), minden egyéb teendőmet félretéve hamar lelassítottam a megengedett sebességre. Ez több kellemetlen körülményt vetett fel, de mindenképpen az elsők között volt, hogy ettől kezdve egymás mellett haladtunk, a mozgó traffipax és én. Hű, de kínos!, ugrott be a korabeli Voga-Turnovszky paródia, aminek az esszenciája később is erősen velünk maradt.

Átpillantottam a szomszédra, időm éppenséggel volt rá dögivel, és észrevettem a két villogót a műszerfalon. A napszemüvegben vezető rendőrrel kerestem valamiféle szemkontaktust kilátástalanul, hogy kinyerjek belőle némi információt, leginkább azt, hogy a gyorshajtás-obszerváció szolgálatba van-é helyezve éppen.

Balra nézett, visszafogottan egymásra mosolyogtunk, de ebből inkább azt az üzenetet olvastam ki, hogy most megúsztad, tisztelt úrvezető.

Erre engedett következtetni a hátsó ülésről dolgozó kollégájának előre dőlő testtartása is, mivelhogy folyamatosan fixírozta a doboz hátsó képernyőjét. Mese nincs, itt nem jutok át, gondoltam, egyszersmind letéve sietős hazaérkezésem tervezett időpontjáról is.

Régebben a kedvenc időtöltéseim közé tartozott a „v egyenlő s per t” fizikai szabály használata, amivel pillanatok alatt kiszámoltam, hogy egy adott utat milyen gyorsan fogok megtenni adott sebesség mellett, és hogy mennyivel több átlagsebességet kell felmutatnom pár perces időelőnyért. Itt még egyszerűbb volt a matek. Az jött ki, hogy ha mondjuk 2 km/h-val növelem a sebességemet, akkor kilométerenként 1 métert verek a kék szedánra.

Vagyis mire hazaérünk, még akkor is bőven lőtávolban leszek, mögöttem a leghosszabb közép-európai előzés alighanem teljesen fölösleges rekordjának trófeájával. Ennek hirtelen nem sok értelmét láttam, így egy dolgot tehettem: lemaradtam a traffipax mögött.

Igen ám, de így akaratlanul is magamra szakasztottam egy jelentős erkölcsi dilemmát, ami alól csak akkor tudtam volna mentesülni, ha lekanyarodok teszem azt Felsőmocsoládra, és megnézem (mit is nézek meg, mit is), mondjuk a szép Kacskovics-Bánó-kastélyt vagy a rég kihalt Kisbabapusztát: 1856-ban Nagybaba a gróf Zichy családé, Kisbaba pedig az Erős családé volt.

Nem, erre semmi szükségem most szerintem, és ezúttal az alsóbogáti horgásztó sem vonzott, ahová kiváló fotóriporter kollégámmal jártunk horgászni/sörözni harminc évvel ezelőtt.

Maradt tehát a dilemma: jelzek-e az engem padlógázzal megelőzőnek, hogy ne siessen úgy, instálom, mert nagyon drága utat fog regisztrálni napszálltával, vagy „engedem, hadd menjen”.

És akkor itt élesen merül föl a kérdés, hogy ugye a társadalom többsége egyetért a gyorshajtók elleni küzdelemmel, mert a gyorshajtás a vezető halálokok között van, ártatlanok halnak meg az ámokfutók miatt, de alighanem senki sem szeretne 50 ezres csekket egy autóúton 130-ért mondjuk, ami ennek az autóútnak a jelentős részén semmiféle tényleges veszélyt nem jelent a társadalomra. Főleg konkrétan nem jelent, mert alig jár autó széles e vidéken.

Már-már elunom magam, amikor érkezik az első gyorshajtó. Ha nem merült volna le a telefonom, talán felteszem a Waze-re a mozgó traffipaxot, így csak intettem neki a nemzetközi kézjellel. Lassított, beállt elém. És a többi, és a többi is.

Utunk végére egész pofás kis szerelvénnyel vonatoztunk be a városba a kék szedán mögött, ami feltétlenül elérte, hogy a szabálykövetés térben is időben csúcsra legyen járatva hatóságilag.

És aztán mindenki ment a dolgára.

Podmaniczky Szilárd kiváló „földimnek” van egy remek (és dedikált) tárcanovellás kötete (Vastag sapka) a szarajevói magyarok bázisán, Örkény Tótékja és Tornai szerelmei mellett ezt is magamhoz szólítottam esténként. A megejtő véletlen címűben írja, hogy egyszer megállt húsz másodpercre, hogy kitérjen a sorsa elől, és egy egészen másik sorsot vegyen föl.

Elgondolkozott, mit veszíthetett vagy nyerhetett ezzel a húsz másodperccel, és miközben ezen mélázott, a járdáról szétnézetlenül egy autó elé toppant, a vezető úgy rázta az öklét, mint akibe áramot vezettek, paprikás hangulatban ért a randevújára, ahol durván összetűzött tanárnő kedvesével, aki kisírt szemekkel érkezett a korrepetálásra, ahol a leggyengébb tanulókat így nem tudta jól felkészíteni a mindent eldöntő dolgozatra, az egyik fiú megbukott, a szülei nem vették meg neki a beígért kerékpárt, ami így egy másik fiúhoz került, aki egy elpattant láncszem miatt nagyot bukott, nem mehetett el az osztálykirándulásra, ahol a barátnője beleszeretett egy másik osztálytársába, az a fiú elhagyta előző barátnőjét, aki mérgében a fiú névnapjának dátumát megváltoztatta a lottószelvényén, a négyes helyett ötös találata lett, a lány apja vállalkozásba kezdett, bútorokat gyártott, egyik polcrendszere gyári hiba miatt összeomlott, s a rémülettől felindult tarka kandúrt az ablakon át az utcára kergette, éppen arra, amerre új hajfestéket keresve a szerző az üzletek előtt sétált, és elgondolkodott, mi köze lehet a kandúrhoz.

Hatásokat adunk és kapunk. Meg csapásokat is. Érdemes tudatosítani ezt, és lassítani olykor (megválogatva teszem azt a posztjainkat is), már csak ezért is.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. szeptember 3-án.