A leendő szakminiszterek közül talán az oktatásért felelős jelölt személyét övezte a legtöbb találgatás. A közéleti nyilvánosságban a Rubovszky Ritával kapcsolatos felháborodástól végül eljutottunk a Lannert Judit jelentette megkönnyebbülésig. De e kettő között jutottunk-e valamicskét előrébb azt illetően, hogy mit is várunk a rendszerváltástól az oktatás szempontjából? Vagy a társadalom hatáskörét megint csak leszűkítjük a politikai elit megválasztására, hogy majd ők folytassanak le minden szükséges vitát, amelynek lehetőségéért a NER-ben még harcoltunk?

Fekete-Győr András volt momentumos politikus így kommentálta a Rubovszky Ritáról szárnyra kelő információkat: „Kezdjük a jó hírrel: a leendő oktatási miniszter személyével és hátterével kapcsolatban az elmúlt 24 órában kibontakozott élénk társadalmi vita egyértelműen azt mutatja, hogy az oktatás ügye végre visszakerült az őt megillető helyére!” Ám ezek a viták – Fekete-Győr interpretációjával ellentétben – egyáltalán nem mutatták a valódi társadalmi vita jegyeit. Az pedig egészen szomorú, ha az ilyen polémiák jelentik a témát megillető helyet.

Egy valódi vitában egy kiszivárgott névvel kapcsolatos érvek (az egyház közoktatási intézményei megfelelő tudást adnak arra, hogy a diákok a társadalom felső osztályaiba kiválóan be tudjanak illeszkedni; sok esetben vezető értelmiségivé válnak, hogy mást ne mondjunk, maga Magyar Péter is a piaristákhoz járt) és ellenérvek (az egyházi iskolákra elavult oktatási módszertan jellemző, amely a gyermekek nyitott és kritikus gondolkodásának felépítése helyett nagy lexikális tudásanyaggal alátámasztott értelmezési keretet ad a világról) is felhozhatók lettek volna. Ám a történelmi helyzet elzárta ezt az utat: maga az úgynevezett „rendszerváltás” tette lehetetlenné a hasonló érvek mentén felépülő társadalmi vitákat.

Pedig a formálódó „új közvélemény” számára az első próbatételt jelentette ez az eset. A választáskor létrejött „történelmi tömb” óvja magát a széthullástól:

a NER leváltása és egy „jobb élet reménye” valójában elfedte azoknak a közös értékeknek a hiányát, amelyek nélkül egyébként szükségszerűen szét kellett volna hullania ennek a közösségnek.

Ennek a problémának a megoldására az újdonsült politikai elit ügyesen a „szakértelmet” emelte a pajzsára. Ez két lényeges dologra szolgál. Egyrészt kapcsolódási pontot képez az értékek közt szétzilált „rendszerváltó többségben” azzal, hogy a „szakértelmet”, a „tudást” mindenféle értékektől mentesnek hirdeti, vagyis a „szakértelem” máris úgy jelenik meg, mint ideológiapótlék, ami betömi a hézagot. Másrészt elfedi a politika valódi lényegét, és ezzel „elemeli” a társadalmi vitákat magától a társadalomtól. Hiszen a politikának pontosan a társadalom egyes rétegei közt húzódó értékellentétek ütköztetéséről kellene szólnia, így tudna hatni magára a társadalomra.

Ehelyett az új technokrata politikai elit arra vállalkozik, hogy ez alól „felszabadítsa” a társadalmat, és a „szakértelem” nevében rendezze a vitáinkat. Eddig a politikusok és a különböző ideológiák csődbe vittek minket, a szakértők viszont épp ezt a történelmi tapasztalatot képesek megerősíteni a néplélekben. Ennek a „cselnek” komoly következményei vannak, mivel társadalmi vitáink feladásakor az általunk képviselt értékeket is negligáljuk.

Így a  „vita”, amely az írásom témáját adja, ebben a keretrendszerben értelmezhető kizárólag. Ezt azzal tudjuk leginkább érzékeltetni, ha megnézzük a politikai hatalom válaszlépéseit és a „történelemi tömbben” való fogadtatását.

Rubovszky Rita esetében a politikai elit felismerte, hogy az addig értéksemleges tömegben törésvonalak kezdtek keletkezni, mivel egyes csoportok – leginkább a balliberális réteg – elkezdtek háborogni a döntés miatt. Mielőtt a háborgás netalántán vitává artikulálódhatott volna, és megpróbáltuk volna az oktatás kérdését ,,visszaemelni” egy értékek mentén plurális társadalmi közegbe (ahová tartozik), a hatalom gesztust gyakorolt a háborgó réteg felé. (Ráadásul mindezt úgy, mintha a 17 budapesti elit gimnázium igazgatóival történő egyeztetés azonos volna a döntés mögötti társadalmi egyeztetéssel.)

Ezután került napvilágra Lannert Judit neve. Akinek a személyével nincs problémám (sok kérdésben egyet is tudok vele érteni, így az iskolai kiválóság ügyében is), sokkal inkább az eddig felvázolt keretrendszerrel, amelybe a kiválasztása beleilleszkedik. Valójában a kialakuló „történelmi tömb” elfogadta a hatalom által irányába gyakorolt gesztust, majd csendben elvonult ahelyett, hogy a háborgást vitává artikulálta volna. Ebben az artikulációban rejlett volna a történelmi esélye, hogy ne passzív tényezőként szemlélje az oktatásban történő lehetséges rendszerváltást.

A leendő kormány vázát alkotó „szakértelem” alapú működés – amint láttuk – elnyomja az általunk vallott értékeket, és kiüresíti a kialakulóban lévő társadalmi vitákat. Ennek a váznak a része maga Lannert is. Így a kérdés inkább az lesz, hogy a „rendszerváltó többségnek” a „szakértő kormánnyal” megkötött kompromisszuma és a strukturális kényszerek fogják-e meghatározni a döntéseit. Azaz meggátol-e egy újabb esélyt közös vitáink lefolytatására és „nemzeti minimumaink” kialakítására az oktatásban. Vagy megadja az esélyt a társadalom azon szegmenseinek, amelyek ezt a kompromisszumot nem tartják kizárólagosnak, és készek lesznek a saját környezetükben szerzett tapasztalatok alapján ellensúlyt képezni a „szakértelemmel” szemben.

Erre a kérdésre térjünk vissza pár hónap múlva. Addig is jó munkát!

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 4-én.