Jean Rousselot nem nyilatkozik: beszélget. Mondhatni, megtévesztő, ahogy a kérdéseimre válaszol, céltudatos és árnyalt fogalmazással – mégis párbeszéd ez, legfőképpen önmagával, történelemről, költészetről, életéről.
Nem vallomás, hanem ugyanaz a párbeszéd, amelyet költészete is rögzít: kérdés-felelet játék az örökké befejezetlen, az örökké kínzó, a nyugvópontot nem ismerő élettel. Pátosza a közvetlenség, igazsága a kétely, hite a józanság. Szépsége pedig – mintha csak amúgy mellékesen és véletlenül volna –: a tartás; mindig kevesebb a kimondhatónál, halkabb az indulatnál, szerényebb a gondolatnál. Önmagában is kételkedik, miközben megnyugtató bizonyosságként szüli önmagát, s folytonosságának egyetlen biztosítéka: a szó kifejezhet valamit, az érthető emberibb, mint az érthetetlen. „… mit érdekelne engem a költészet maga, mondaná József Attilával, akinek a beszélgetésünk címéül választott sorát a rokonhitű költőtárs lelkesedésével dicséri.
Nyugtalanító költő – ez benne a megnyugtató.
– A Seghers-antológia előszavában olvasom, hogy a második világháború idején az ellenállási mozgalomban való részvétele már-már életveszélybe sodorta: a német hatóságok letartóztatással fenyegették, de aztán sikerült más városba költöznie. A zaklatások egyik oka éppen költői tevékenysége, a háború, a megszállók ellen írott versei voltak. A közvetlenül a háború előtt létrejött költői csoportosulás, a rochefort-i iskola tagjaként – elutasítva a szürrealizmust – költészete ekkor vált igazán egyénivé. Szeretném, ha elmondaná, miként értékeli ma a korszak költészetét általában és benne a sajátját, pontosabban azt, hogy milyen általánosabb irodalomtörténeti következtetések vonhatók le belőle. Gondolok például arra a közkeletű megállapításra, hogy a háború idején a francia költészet közelebb került a tömegekhez. Hogyan vélekedik erről, s vajon adódik-e ebből a költészet jelenlegi viszonylagos népszerűtlensége, általában a mai viszonyok számára is érvényes tanulság?
– Köztudott, hogy az értelmiségiek, írók, költők stb. java része részt vett az ellenállásban. A maquis-k harcaiban is: amerikai ejtőernyősöket megtalálni és elrejteni, foglyokat kiszabadítani, ellátni az ellenállókat élelemmel, kommunistákat bújtatni és a többi – s persze, ha szükség volt rá, az író is fegyvert ragadott. Ismert dolgok ezek – inkább saját tapasztalataimról beszélnék. Ekkoriban szoros kapcsolat fűzött a rochefort-i iskola néven emlegetett költői csoportosulás tagjaihoz; nagyjából egykorúak voltunk, többnyire ugyanazok a hatások alakították ki költészetünket, és valamennyien vidékiek voltunk, az ország nyugati részéből származtunk – ez tartott össze leginkább. Nos, mi valójában nem voltunk az ellenállás költészetének a hívei – mondhatnám, idegesített bennünket. Az ország déli része ekkor még szabad volt – olvastuk az onnan érkező folyóiratokat, s mi, akik az elfoglalt országrészben éltünk, ezt az irodalmat dagályosnak, hamisnak éreztük. Tegyem hozzá: mi akkor még a szürrealizmus gyermekeinek, örököseinek tekintettük magunkat, ami a költészetről, a művészetről való határozott szemléletet is jelentett – ezért nem fogadtuk el a didakticizmust, a tízes évek pátoszos, Péguy-féle költészetéhez való visszatérést. Érvényes ez Aragon akkoriban írt verseire is, noha el kell ismernem, hogy ezek jól megmunkált versek voltak.
Mi viszont arra törekedtünk, hogy utalásokkal fejezzük ki a mondanivalónkat, hogy a légkört, a közérzetet tolmácsoljuk. Magam is több ilyen verset írtam. Csak egy példát: egyik versemnek szándékosan angol címet adtam (Just a memory), mintha a német nyelvvel gúnyolódnék. Persze sok olyan verset is írtam, amelyek ennél közvetlenebbül tükrözték az akkori állapotokat, a háború borzalmait – úgy emlékszem, 1942-ben jelent meg egy kis kötetem, a Refaire la nuit, majd 1944 tavaszán egy másik, a Le sang du ciel (Az ég vére). De számomra mégis az volt a döntő, hogy megkíséreltem a bombázások, az elnyomás, a harc élményén túl valami általánosabbat kifejezni: ilyen helyzetekben nemcsak a krumpliról van szó, hanem a szellemről, az egész világot másként kell látnunk. Nem feltétlenül mitologikusan, de mégis bizonyos mitologikus összefüggések között. Van például egy hosszú költeményem, a Június, amelyre némiképp büszke vagyok; 1943 tavaszán jelent meg a Cahiers du Sudben, és meglehetősen nagy visszhangot keltett. Annyira, hogy már-már féltem is, nehogy bajom származzék belőle. Nos, ebben is megpróbáltam túlmutatni a konkrét eseményeken; a leviathán, a téboly, az arkangyal mind, mind olyan képek, amelyek képzeletbeli dolgokra utalnak, de ha valaki figyelmesen elolvassa a költeményt, észre kell vennie, hogy miről van szó – a tüzes állat, a csaknem apokaliptikus szörny természetesen maga a háború, a gonosz erők jelképe, amelyek letiporják a gondolatot, feldúlják a szerelmet, a gyermekkort, mindent, ami tiszta és jó az emberben.
Egyébként ez a költői eljárás általánossá vált, mihelyt a németek az ország déli részét is elfoglalták – Aragon és az egész Pierre Seghers csoport is kénytelen volt másként írni. Ekkoriban született Aragon egyik terjedelmes poémája, úgy emlékszem, Nymphées vagy Nymphéas a címe, s annyira áttételes, burkolt értelmű, hogy aki nem ismerte jól a költői nyelvet, aligha fedezhette fel benne az aktualitást. A németek sem találtak benne kifogásolnivalót, s változtatás nélkül átengedték.
– Mindent szigorúan cenzúráztak?
– Természetes. Volt francia cenzúra is meg német is. Velem is megtörtént, hogy némelyik versemet letiltották. Az egyiket így is jelentettem meg a háború után, Cenzúrázott vers címmel – egy földközi-tengeri sziget bombázásáról szól; a sziget neve Pantellaria, s önként adódott a társítás a francia „panteler”, „pantelant” szóval, amely a kiszenvedő, vonagló állatot jelöli –, de ezúttal az összefüggés túlságosan is átlátszónak bizonyult. Persze épp ez volt a másik lehetőség, ilyen direkt, félreérthetetlen módon írni, eleve nem azzal a szándékkal, hogy nyomtatásban megjelenjék, hanem sokszorosítani s úgy terjeszteni. Titokban mint a röpcédulákat. Én viszont akkor már inkább a valódi – politikai vagy hazafias, nevezzük bárhogy – röpcédulákat választottam s gyártottam, amelyek nyíltan, egyenesen harcra szólítottak. Úgy véltem, hogy ezek közvetlenebbül, erősebben hatnak az egyszerű emberekre.
Visszatérve a kérdésére: közelebb került-e a költészet a háború idején az emberekhez? Kétségtelen, hogy akkor többet olvastak, többet, mint azelőtt és sokkal többet, mint azóta. Mégsem hiszem, hogy számbelileg a közönség sokat gyarapodott volna. S persze külső tényezők is közrejátszottak: kevesebb könyv látott napvilágot, megszakadt a külföldi – különösen az angolszász – irodalmak fordítása, vagyis sokan – hogy úgy mondjam – jobb híján kezdtek érdeklődni a költészet iránt, hirtelen felfedezték, hogy van, s hogy érthető, mert csakugyan érthetőbbé vált, mint volt annak előtte.
Mert voltaképpen ez a magyarázat, s ez az örök kérdés: lehet-e valaki valóban jó költő, aki egyben azt is szeretné, hogy azonnal megértsék, olyanok is, akiknek nincs meg ehhez a kellő felkészültségük. Nos, ez a nagy kérdés. Nem hiszem, hogy előzetes tudás nélkül bárki is közel férkőzhetne a költészethez. Én például jottányit sem értek a matematikusok ügyeiből, de nem is jutna eszembe, hogy vitába szálljak velük.
– Ilyen értelemben nem bízik az iskolai oktatásban sem?
– Az iskola nem arra tanítja az embereket, hogy mi a költészet. Diplomát ad a kezükbe, hogy megélhessenek belőle… Ami engem illet, keveset jártam iskolába – szüleim munkások voltak, korán meghaltak, és árván nőttem fel –, azt a keveset, amit a költészetről tanultam, jobbára a véletlennek és saját igyekezetemnek köszönhettem. A költészethez lelki érzékenység és fogékonyság kell – ezzel nem azt akarom mondani, hogy én eleve elhivatott voltam – sőt ezt a fogékonyságot ápolni és művelni kell. Az iskola ezt nem végzi el, olyan civilizációban élünk, amelyben az érzékenység nem cikk, a végcél a cselekvés, a termelés, az azonnal értékesíthető áru, mindehhez nincs szükség arra, amit régen léleknek neveztek – magam sem tudom, mi ez, s ma nem is igen mondják már így, de én megmaradok a szónál. Nos, ez magyarázza, hogy az emberek nincsenek felkészülve arra, hogy értsék a költészetet – s unják a verseket. Egyébként én is unom őket – sohasem járok például költői estekre, egyszerűen nem érdekelnek.
– Ön viszont verseket ír.
– Igaz, de az egészen más!
– Kritikusai egyöntetűen kiemelik költészete erkölcsi tartását, azt, hogy ez feltétlenül világi, emberközpontú erkölcs…
– Nincs olyan igényem, hogy velem kapcsolatban erkölcsi rendszert emlegessek – ez nagy szó, az ember legyen szerény. Mindenesetre igaz, hogy elutasítom a végzetet – ez persze megint nagy szó, az ember mindjárt valami megfoghatatlan hatalomra gondol, amely eldönti az események menetét, s amely ellen nem lehet védekezni –, tény, hogy ilyesmiben nem hiszek, és azt vallom, hogy minden bennünk van és rajtunk múlik, hogy küzdjünk és többek, jobbak legyünk.
Hogy ez világi erkölcs-e, nem tudom, a kifejezés talán túl erős, de azt hiszem, értem, mire gondol s elfogadom, ha nem is túlságosan nagy lelkesedéssel. De hát nem vagyok lelkesedő fajta, természetemnél fogva inkább hajlok a pesszimizmusra, amellyel persze ellenhatásként tudatosan, akaratlagosan is szembe fordulok – mert végső soron erre törekszem: megismerni magamat, hogy cselekedhessem; a legfontosabb számomra – tisztán látni. Ezt szeretném közvetíteni, sugallni az embereknek is, azt, hogy ne hagyják befolyásolni magukat dogmáktól, őrizzék meg az egyéni, józan ész tudatát, ami persze nem jelenti azt, hogy adott esetben nem kell együtt érezni, együtt cselekedni a többiekkel, csak ez ne zárja ki az értelmet, ne legyen illúziók kergetése.
Az embereket arra kell tanítani, hogy gondolkodjanak – sohasem jó, ha megpróbálják őket illúziókba ringatni. Volt régebben Párizsban egy fodrászműhely, amelynek a kirakatában ez állt: „Holnap ingyen borotválunk.” Nos, sohasem borotválnak ingyen, mert ez a másnap mindig eltolódik, sohasem köszönt be. Vagyis az embereknek sohasem kell azt mondani: meglátjátok, holnap minden csodás lesz, hanem ezt kell mondani: lehet, hogy még nincs minden rendben, de ha nekilátunk, ha teszünk valamit, a dolgok rendbejönnek. De csakis, ha cselekszünk, ha nem bízzuk magunkat a sorsra, a külső erőkre – bárhogy is nevezzük őket. Mindez nyilvánvaló és egyszerű – nem tudok másként gondolkodni.
– Az irodalom vagy az élet tanította erre önt?
– Eleinte nem is igen lehetett irodalmi hatásról beszélni. Én csaknem self-made-man vagyok – tizenöt éves koromban már dolgoztam, és búcsút mondtam az iskolának. Vagyis a hatás egész egyszerűen az élettől ért, az élettel való közvetlen kapcsolattól.
Munkáskörnyezetből származom, sőt már-már a lumpenproletariátus világából – voltaképpen ezért fordítottam hátat a szürrealizmusnak, amely kezdetben erősen vonzott; nem menekülhettem az álom, a képzelet, sőt egyfajta őrület világába, miközben annyira átéreztem és átéltem a közvetlen valóság szorítását. Ezért ismétlem, hogy a legtöbbet az élettől kaptam, azoktól az emberektől, akik között felnőttem – nagyapám írástudatlan volt, nagyanyám pedig jóformán szintén, nos, ezt a társadalmi környezetet nem lehet csak úgy széttörni, az ember nem válik egykönnyen „széplélekké”, ami mellesleg gyalázatos dolog volna, az ember mindig megőriz valamiféle szerves kapcsolatot osztályával – még ha a szó így túl általános is.
Később aztán, húszéves koromban súlyos beteg lettem, majdnem elpatkoltam. Ez a másik meghatározó élményem, egyszerre csodálatos és nyomorúságos. A szegények szanatóriumába kerültem; rettenetes hely volt, olyan, mint a börtön. De szép is volt: a hó, a hideg, a tiszta levegő, a mozdulatlanság, a kényszerű nyugalom. Könyvet is írtam erről, a címét – Szegények fényűzése – Stefan Zweigtól kölcsönöztem, ő nevezte így a betegséget. Csaknem misztikus élmény volt – éreztem, hogy nem halok meg, hogy győz bennem az élet, minden erőmmel ezen voltam: szigorúan betartottam az előírásokat, nem beszéltem, mozdulatlanul feküdtem. S miután felgyógyultam, még évekig vonszoltam magam, s éveken át, szinte mániákusan kísértett még a vér, a betegség emléke.
Mindenesetre ez lehet az egyik gyökere az erő, az önmagammal való keménység, az akarat iránti vonzalmamnak meg egyfajta sztoicizmusnak. Aztán persze jöttek az olvasmányok is – elmondhatom, hogy rövid idő, mondjuk négy év leforgása alatt rengeteg dolog történt az életemben. Rávetettem magam az irodalomra – egyszerre fedeztem fel Platont és Valéryt, Proustot, Mallarmét és persze a szürrealistákat, Thomas Mannt és Malraux-t – igazán forrongó korszak volt, még ha mindez meglehetős összevisszaságban zúdult is rám. Claudelt nem szerettem soha, Saint John-Perse-t se nagyon, túl dagályosak, fennköltek nekem, de persze őket is meg kellett ismerni. Azóta is folytatom, továbbra is azzal az érzéssel, hogy amit tudok, az végtelenül kevés, és nem is gyarapíthatom kedvem szerint…
– Az ön híre-neve mifelénk nem kis részben fordításaihoz fűződik: tudjuk, hogy közreműködött jó néhány antológia megszületésében, s megszólaltatott franciául Eminescu-verseket, fordított Shakespeare- és Blake-szonetteket, s egy sor magyar költőt is. S mivel talán fölösleges ennek a tevékenységnek a közhasznú kulturális jelentőségéről beszélni, inkább azt kérdezném, kapott-e tőle Rousselot, a költő valamit?
– A magyar költészetet különleges hely illeti meg ebben a sorban; nemcsak azért, mert sokat foglalkoztam vele, hanem azért is, mert a magyar költők átültetése először vezetett el a fordítás rendszeresebb és elmélyültebb tanulmányozásához. Azelőtt is fordítottam, Rilkét, spanyolokat, de keveset és inkább csak találomra. Érdekes egyébként, hogy hogyan kezdődött – a véletlen játszott közre benne, mint annyiszor. 1945 tavaszán a párizsi Lutécia szálló előtt találkoztam egy csoport hazatérő deportálttal – volt közöttük egy magyar is, akivel beszédbe elegyedtem. Bachnak hívták, fogalmam sincs, mi lett vele azután, ő mesélte: annak köszönheti, hogy megmenekült, hogy végig verseket mondott magának, annak a költőnek a verseit, akit a legnagyobbnak tekint a magyar irodalomban, ez pedig Ady. Hát a név bizony nem sokat mondott nekem… Többször találkoztunk még, s ő ismertetett meg Ady költészetével – „kapásból” improvizálta a fordítást; nagyon okos, a verset szerető és kiválóan értő ember volt.
Ez volt első találkozásom a magyar irodalommal, s utána évek teltek el, amíg aztán – úgy emlékszem – 1950-ben felkeresett Gara László, és felkért, vegyek részt magyar költők műveinek a fordításában. Azóta jócskán bejártam a magyar költészetet, még ha ez az út nem is volt teljes… Nos, ha a hasznát nézem: az első a megismerkedés egy másik irodalommal, más érzés- és gondolkodásmóddal, eltérő nyelvi szellemmel. Sauvageot-nak van egy kitűnő könyve a magyar nyelv szelleméről, ilyenekre nagy szükség van, hogy kiderüljön, miért is olyan egy kultúra, amilyen.
A másik a rokoni, mondhatnám testvéri szálak, kapcsolatok felfedezése. Számomra ezt jelentette József Attila költészete. Ami nála mindenekelőtt megragadott, az a nyelvi anyag rendkívül modern kezelése; a költői képeknek nála mindig hibátlan, tapintható a valóságtartalma: a modern nyelvészek ezt nevezik a jelölő és a jelölt tökéletes egybeesésének. Ezen túlmenően a személyes, életrajzi élményekben fedeztem fel vele rokonságot – József Attila is apa nélkül, árván nőtt fel, mint én, az édesanyja mosónő volt, akárcsak az én nagyanyám. Ismeri az anyjáról szóló csodálatosan szép verseket – hát ez volt az én világom is. És van azután József Attilának néhány sora arról, hogy az árvaságban az emberi sors lényege fejeződik ki: támasz nélkül, önerőnkből emberré válni – ezt a gondolatot tőle kaptam, illetve általa tudatosult bennem, s annyira magaménak érzem, hogy egyik kötetem mottójául választottam.
És még valami: fordítás közben az ember néha olyan felfedezéseket tesz, olyan ötletei támadnak, hogy az teljesen egyértékű az alkotással… Voltaképpen azért szeretem az utazást is; nem szórakoztat, sőt inkább fáraszt, de hiszek az emberek közötti közlés – és így a költészet – lehetőségében, abban, hogy mi, költők szót tudunk érteni egymással, s ezek a kapcsolatok valahol mégiscsak számítanak a világ életében.
Megjelent A Hét V. évfolyama 13. számában, 1974. március 29-én.