A sors úgy hozta, hogy a rendszerváltozás után egyik vezető tisztviselője lehettem az intézménynek, amely akkor még kívül-belül Külügyminisztérium volt. A kétezres évek derekán, harmincegy évnyi szolgálat után távoztam a tárcától. De mindmáig a szakmában maradtam.
Mostanság megkeresett egy nyugati szervezet: humanitárius segítséget akarnak eljuttatni néhány szigorúbban vezetett ország börtöneibe. Kérték, hogy segítsem őket egy tájékozódó beszélgetéshez Budapesten. Ez azért lehet hasznos, mert a magyar kormányzat közelről ismeri, és félszavakból is érti az érintett államok vezetőit.
Felhívtam a – nekem még mindig – Külügy illetékes főosztályvezetőjét. Szót szeretnék váltani vele. A titkárság először türelmet kért, azután időt, mert a naptár még nem állt össze. Három hét elteltével szóltam: értem én, csak hallani akarom. A titkárnő konzultált, majd újabb hét múlva már világosan megmondta: ismerik írásaimat és nyilvános szerepléseimet. Ne erőlködjek, velem a Külgazdasági és Külügyminisztérium nem áll szóba. Sem most, sem a jövőben
A világos beszédnek örülök. Mi mást tehetnék? Nem én vagyok szomorú, hanem a helyzet meg az a harmincegy év az életemből. De aztán eszembe jut Nagy János államtitkár, akinek titkára voltam a nyolcvanas évek elején. Ott, a késő kádári Külügyminisztériumban. Egy idős karrierdiplomata kért találkozót tőle. Valaha Horthy nagykövete volt Európa több országában. – Szóljon neki, hogy jöhet – mondta azonnal Nagy János. A magyar kolléga akkor is magyar és kolléga marad, ha valaha tévedett, és ma sem ért egyet. Annyit megérdemel, hogy meghallgassuk.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 16. számának Páratlan oldalán 2024. április 19-én.
