Szemelvények Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak – beszélgetések bukaresti magyar értelmiségekkel) című, 2006-ban – Balázs Imre József szerkesztésében – a Komp-Press Korunk Baráti Társaság kiadásában megjelent kötetéből. Tán igaz se volt…
„Leginkább a Földes Laci szelleme nyűgözött le”
Kik voltak a bukaresti magyar szellemi élet meghatározó személyiségei, amikor Bukarestbe jött?
Meghatározó személyiségek? Hisz én új fiú voltam… Emlékezetem szerint kevesen a „régiek” közül, s néhányan az „újak” közül. A politikusokat ugye nem számítjuk, s az akkori Előre társasága is olyan volt, hogy a főszerkesztő Szilágyi Dezső (amúgy egykori katonatiszt, ha nem tévedek) inkább volt politikai, mint szellemi tényező; a napilapjánál már több jó minőségű ember dolgozott, de szellemileg meghatározó közülük, számomra legalábbis, Majtényi Erik volt. Nagy hatást tett rám szerteágazó műveltségével, azzal, hogy rengeteg barátja volt, s az egész erdélyi irodalom nála lakott, amikor feljött Bukarestbe. Emlékszem Méliusz József erőteljes alakjára, kisugárzására is; amint megismertem írói és magánemberi múltját, s miután a szerkesztőségben néhányszor elbeszélgettünk, nagy tisztelettel viseltettem iránta. Ott volt még a régiek közül Demény Lajos, a tudós történész, egyre gyarapodó, részben A Hét hasábjain is megjelenő munkásságával. Az igazán nagy hatást azonban akkor a Bodor Pál – Domokos Géza – Földes László trió tette rám, a két nagy intézményvezető és A Hét főszerkesztő-helyettese, aki utóbbit Huszárúr úgy szerezte meg és igazolta le a lapnak, hogy korábban meg volt vonva a közlési joga. Bodorral ritkán találkoztam, de a tévés fiúkkal és főleg lányokkal gyakran voltunk együtt, íróként-költőként őt is jól ismertem, nejével kollégák is voltunk. Azt hiszem, nála ismertem meg leendő feleségemet. Domokos Gézába később többen valósággal beleszerettünk. A kriterionosokhoz különösen közel kerültünk, jó barátom volt Molnár Gusztáv, kicsit később Szilágyi N. Sándor. Mint ahogy közeli kapcsolatba kerültem a zseniális Szilágyi Domokossal is, aki az Előrénél tengette napjait, még írt is a rovatomba! De, mondom, leginkább Földes Laci szelleme nyűgözött le, a szelleme és a szellemessége. (Ágoston Hugó, a Hét szerkesztője, majd rovatvezetője, egy év szünet után, 1990-től főszerkesztő-helyettese)
„Nekem az a gyanúm, hogy nekik van igazuk.”
Hogy működött a tévé magyar adásának cenzúrája?
Voltak pillanatok, amikor meg lehetett találni az együttműködés módját még a cenzorral is. Volt egy furcsa történetem egy Cordoneanu János nevű cenzorral, aki ügyelt ugyan arra, hogy manifeszt módon ne mutatkozzék meg az ő részéről semmiféle különösebb empátia, mégis ez történt a földrengés utáni első harmincöt perces riport-összeállításunk esetében. Abban a stratégiai szerencsében volt részünk, hogy mi voltunk az elsők, akik nem csupán kis tudósításokat közöltünk a földrengésről, hanem átfogó anyagot. Az összekötő szövegét én írtam, élőben, adáskor olvastam rá aufból is, a filmezett anyagot már nem volt módom megmutatni Cordoneanunak, a szöveget elolvashatta. Egy Illés Lajos nevű, a KB sajtóosztályán dolgozó aktivista rövidesen adás után sápadtan számolt be arról, hogy a KB sajtóosztályának Marinescu nevű vezetője maga mellé vette Illést tolmácsnak és végignézte ezt az adást. És Illés egyre sápadtabban fordította a szöveget, amely megszegte az utolsó utasításokat, amelyeknek az volt a lényege, hogy nem kell pánikot kelteni. De mi azt nem vettük tudomásul. Szegény Illés Lajosnak azonban pontosan kellett fordítania, hiszen esetleg, utólagos följelentőknek hála, kiderülhet, hogy hamisított. Halvány emlékem szerint vagy 35 perc volt a földrengés-montázs. Utána Marinescu „levette a hangot”, egy-két percig maga elé nézett (Illésben megfagyott a vér), majd azt mondta: „Nekem az a gyanúm, hogy nekik van igazuk.” Mármint a magyar adásnak. Felhívta a televízió elnökét, egy hajdan volt szakszervezeti aktivistát, aki aztán nyolc évig Kubában volt nagykövet. Megkérdezte tőle, hogy látta-e a magyar adást. Ha a KB sajtóosztályának a főnöke ilyesmit kérdez egy tévéelnöktől, akkor azon is a frász vesz erőt, mondta, hogy nem, mire Marinescu töprengve hozzáfűzte: „Nézd meg, az a gyanúm, hogy nekik van igazuk.” Egyébként volt ebben a riportban egy mondatom a pusztítás istenéről, tehát a gonosz démonról, ezt némelyek félreértették, vagyis úgy, hogy a pusztító Úristenről beszélek, nem a démonról. Márton Áron erre nagyon hevesen reagált, egyszerre küldött tiltakozó táviratot a pápának, Ceauşescunak, nekem, és még nem tudom kiknek. Végül Fodor Sándor, aki jó barátja és bejáratos volt Márton Áronhoz, a kigépelt szöveget, amelyet a Korunkban közre is adtam, elvitte Márton Áronhoz, egy kicsit már késő volt, mert már hatszáz templomban egy pásztorlevelet olvastak fel ez ellen a szöveg ellen, tehát ellenem, s Márton Áron valami ilyesmit mondott Fodor úrnak: „Kivételesen nem én néztem meg ezt az adást, nekem csak beszámoltak róla, én tudom, hogy ez az adás jót akar és rengeteget segített rajtunk és ügyeinken, mondd meg (vagy mondja meg, nem tudom, tegeződtek-e), csak tegye tovább a dolgát az adás.” Persze lehet, hogy amikor Fodor úr a megnyugtatásomra beszámolt erről a beszélgetésről, még rátett egy kiskanállal. Ez persze nem került nyilvánosságra, rajtam maradt a Márton Áron-i átok és nem lehetett hatszáz templomban kihirdetni, hogy egy rossz tájékoztatás alapján történt mindez. Óriási botrány lett más síkon is, amit senki se tudhatott, például felhívattak az egyházügyi hivatal elnökéhez letolni, mert náluk is reklamált Márton Áron. (Bodor Pál, bukaresti tévé)
„Közöltem a barátaim, Markó Béla, Németi Rudolf nevén is”
Sepsiszentgyörgyön a Megyei Tükörnél egy alkoholista cenzor volt, éjféltájban már át lehetett menni hozzá cikkekkel, és többnyire engedélyezte. Bukarestben alig egy pár találkozásom volt néhány elég kétes jellemű úrral – megjegyzem: magyarral –, Kolozsváron, az Utunknál szintén nem álltam közvetlen kapcsolatban a cenzúrával, de ott a főszerkesztő részben központi bizottsági tag volt, másrészt annyira óvatos, hogy a cenzúrának nem akadt semmi dolga. Nagyon áttételesen működött, tudom, hogy később elvadult. Mielőtt eljöttem volna, három évig mindenhonnan ki voltam rúgva. ’81-ig dolgoztam intézményben, utána már csak álnéven, de volt egy belső szolidaritás. Teszem azt, én voltam a Czábár László (a cábár neveletlent, vásottat jelent), én voltam a Luczai András, Domokos László stb., de ezt az illető szerkesztőség tudta. Ők leadták a cikkeimet, noha fentről megkapták az utasítást, hogy ez a fickó nem szerepelhet az újságokban. Tudták a szerkesztők, sőt, a pénztárosok is, amikor jelentkeztem a honoráriumért. Szerencsére emlékeztem a régi, már lecserélt személyigazolványom számára, mindig azt írtam be. De közöltem a barátaim, Markó Béla, Németi Rudolf nevén is. Ez belső szolidaritás volt.
Azok az írások most kinek a válogatott, vagy összes művei között szerepelnek?
Mindig várom, hogy valaki egyszer csak fölfedezi: milyen tehetséges író jelentkezett, Czábár László, de még nem fedezték föl. (Csiki László, Kriterion és még sok más)
„Az első igazán nagyon komoly magyar nagykövet a hatvanas évek végén Bukarestben Rajnai Sándor volt”
A követségnek milyen szerepe volt a bukaresti magyarok életében?
Furcsa dolgot mondok, de ez történelmi tény. A követektől függött, hogy mennyire tartottak igényt és milyen mértékben tartották a kapcsolatot a bukaresti magyar értelmiséggel. Mert voltak különböző fogadások, amire meghívtak vagy nem. Rajnai Sándorról tudott dolog, hogy milyen szerepet játszott ’56-ban. De az első igazán nagyon komoly, s munkáját komolyan vevő magyar nagykövet a hatvanas évek végén Bukarestben Rajnai Sándor volt. Ez az ember havonta legalább egyszer hozta a magyar filmeket, ilyenkor legalább hatvan-nyolcvan ember részt vett a filmvetítésen, a meghívottak száma sokkal nagyobb volt, s ilyenkor százával lehetett elvinni a magyar folyóiratokat, újságokat, mindenki annyit vitt, amennyit akart. A következő már csak Szűcs Pál volt, aki ezt komolyan vette, illetve Hodicska Tibor. Persze a románok vigyáztak, hogy akármilyen folyóirathoz ne jussunk hozzá, Kalmár Györgyöt, Almási Tibort meg kell említenem, ők jöttek a lakásunkra is. A szovjet nagykövetséggel is kapcsolatban voltam, annak a titkára belügyes volt, megegyeztünk, amikor jön hozzám a magyar nagykövetségtől valaki, akkor a házunk előtt megáll a szovjet nagykövetnek a kocsija zászlóval, s akkor nem fognak minket zavarni. Itt állt a kocsi addig, amíg az illető elment. Voltak ilyen kapcsolatok is, nem volt semmi titkos ezekben, semmi összeesküvés, normális emberi kapcsolatok voltak. Kalmár György ládaszámra szállította nekem a könyveket a követségről. Máig nem feledhetem szíves segítségüket, hiszen kockáztatták pályafutásukat.
Mikor kezdtek kételkedni a baloldali eszmékben?
Elég későn. Elég későn ébredtünk rá. A szakmában minket, nemzetiségiként, kisebbségiként hamarabb érintett. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Damian Hurezeanuval, ugyanolyan baloldali meggyőződésű emberrel vitatkozunk, „Hogy mondasz ilyet?”, szegezi nekem a kérdést. Mondom: „Tudod mit, közötted és közöttem egy bizonyos távolság van. Engem már felakasztottak. Te csak mész az akasztófa felé. Fáziseltérés van. Majd ez is bekövetkezik.” Ezek a viták úgy alakultak, hogy „Tényleg, te nem hiszed, hogy van egy baloldali kibontakozás?”. Mondom: „Nem általában tagadom, hogy létezik egy ilyen esetleges baloldali szociális politika vagy egyéb, de mint rendszer, sajnos, ez csak oda vezethet, hogy diktatúra lesz belőle előbb-utóbb, ilyen vagy olyan formában csak odajutunk. Benne rejlik a rákfene.” (Demény Lajos történész)
„Voltak kolozsvári értelmiségiek, akik nagyon nehezteltek azért, hogy A Hét Bukarestben jelent meg”
A hatvanas évek végén kik voltak a bukaresti magyar szellemi élet meghatározó személyiségei? Ennek alakulásában milyen szerepe volt az újonnan létrejött intézményeknek, a Kriterionnak, A Hétnek, a Tévé magyar adásának?
1989 után lassan ki is lehetett mondani azt, amit addig sokan gondoltak: Bukarest nem jó hely a magyaroknak. Becsületes magyar ember Bukarestben nem érezheti jól magát, és nem élhet ott. Hiszen azért ért engem is annyi támadás, amikor RMDSZ-elnök voltam, a tájbasimulás, a balkáni egyezkedő stílus miatt, amit én nagyon jól ismerek, s máig fontosnak tartom figyelembe venni a román-magyar politizálásban. Mint fogalom, a bukarestiség, a magyar megjelölés majdnem szinonimája lett a magyarságtól való eltávolodásnak, nem egyszer elárulásának. Sokan leírták: a bukaresti magyar intézmények azzal a perfid gondolattal jöttek létre, hogy jobban szolgálják a párt politikáját a fővárosból, könnyebben ellenőrizhetők, mintha Erdélyben lennének, hangoztatják a mai magyar radikálisok. Nagy csel volt, amit a balek magyar értelmiségiek még meg is köszöntek. Nem lett volna szabad elfogadni, beleegyezni. Sajnos, mi akkori értelmiségi magyarok nem voltunk ilyen alku-pozícióban. Átláttunk ugyan a cselen, de tisztában voltunk azzal is, hogy ez valamiféle íratlan szerződés: mi vállalunk valamit, elkötelezzük magunkat valamire, nem jószántunkból, de ez benne van a pakliban. Ugyanakkor tudtuk, hogy ezek olyan esélyek, amelyek ezen intézmények nélkül nem álltak volna rendelkezésünkre. Kétségkívül, a hatalomnak az volt a szándéka, hogy a magyar nyelvű műhelyek, elsősorban a kultúrához kötődő intézmények, siettessék a magyarság asszimilációját. De egy a szándék, és más az élet. Bármilyen eszköz állt a hatalomnak a rendelkezésére, bármilyen kitartóan követte ezt a célját, sok múlt azon is, hogy hogyan reagálunk ezekre a szándékokra. El szoktam mondani azt is, amikor ez szóba kerül, hogy Bukarestben is volt, nem is egy a magyarságukhoz ragaszkodó emberekből álló intézmény, és ezek próbálták folytatni az erdélyi magyar szellemi hagyományokat, tulajdonképpeni megbízójukat nem a hatalomban látták, hanem a romániai magyar közösségben, és – bizonyára akkor is látszott, utólag ki is derült –, hogy Marosvásárhelyen és Kolozsváron, vagy Nagyváradon és Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen is voltak olyan helyi jellegű intézmények és olyan pártbizalmat élvező emberek, akik elég sokat tettek azért, hogy megfeleljenek az előbb említett hatalmi törekvésnek. Ha nem is a magyarság beolvasztásához, erőszakos asszimilációjához járultak hozzá, ehhez megmaradt némi józan eszük, de a párthűségük, a pártrendelkezések, utasítások szó szerinti betartása szempontjából sok rosszat tettek, bár a magyar közösség soraiban éltek, akkor még magyar többségű városoknak a lakói voltak. Szerintem nem is annyira az volt a fontos, hogy hol születnek, hol hozzák létre a szellemi munkahelyeket, hanem az, hogy kik vezetik, kik építik, és ha szükség lesz rá, kik próbálják védeni ezeket az intézményeket. Amelyek többnyire felismerték a közösségszolgálati küldetésüket, és eszerint próbáltak cselekedni. Szerintem a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején életre hívott bukaresti magyar intézmények működését nem szabadna előítélettel nézni, meg kellene vizsgálni, ami történt, tudományos eszközökkel és tárgyszerűen. Milyen szerencse volt, hogy A Hét élére odakerült Huszár Sándor, vele Földes László, hogy elhatározta, Bukarestbe megy Horváth Andor, Ágoston Hugó, hogy ott dolgozott Gálfalvi Zsolt, Rostás Zoltán, Kacsir Mária, Halász Anna. A Tévénél kifuthatta magát, kiélhette kezdeményezési szenvedélyét, építő nyugtalanságát, nemzeti elkötelezettségű szándékait Bodor Pál, és a számukra új szakmában megjelentek olyan tévés személyiségek, mint Boros Zoltán, Aradits László, Simonffy Katalin, Xantus Gábor, Csép Sándor, akik a kulturális, tudományos, művészeti élet bátorítói, a megszületett eredmények kitartó propagálói lettek.
A Kriterionról annyi sok szó esett az elmúlt másfél évtizedben. Mind a bukaresti, mind a kolozsvári szerkesztőségben olyan szerkesztők, grafikusok, műszaki szerkesztők, korrektorok dolgoztak, akik számottevő könyvkiadói tapasztalattal rendelkeztek. Amikor a Kriterionról beszélünk, akkor rendszerint csak a magyar könyvekre gondolunk, és arra a szerepre, amelyet a kiadó a romániai magyar kultúrában betöltött. De talán még nagyobb volt az intézmény szerepe a kisebb nemzetiségek anyanyelvének védelmében, művelődésében. A dobrudzsai törököknek, tatároknak, a deltai lipovánoknak, de a bánsági vagy bihari szlovákoknak sem voltak lapjaik például. Azzal, hogy a Kriterion megnyitotta irodalmáraik, nyelvészeik, néprajzkutatóik előtt a kapuit, évi összefoglaló antológiákat adott ki jiddisül, szlovákul, ukránul, fiatal szépírókat buzdított arra, hogy írjanak, akik később ismert közéleti emberek lettek. Nem véletlen, hogy amikor ’89 után megalakultak a kisebbségi érdekvédelmi szövetségek s ezzel egy időben az első művelődési intézmények, mind felelős pozícióba kerültek. Amiről kevesebbet beszélünk: kialakult a Kriterionnál egy olyan modell, amelyről az az érzésem, hogy a nemzeti kisebbségi és etnikai csoportok számára sokáig járhatónak bizonyult. Sok ügyeskedés után és tudatosan vállalt kompromisszum árán, a kvázi lojalitást és a nemzetiségi ügyet valamilyen szintre hozhatták, éltetni tudták.
Paradox módon – nem ez az egyetlen paradox dolog ebben a történetben –, Bukarestben sok szempontból elviselhetőbb volt az élet a legtöbb szerkesztőségben: nem mindig működött az olyan dogmatikus, szűk agyú ellenőrzés, mint sok vidéki pártbizottságnál. Egyrészt azért, mert a fővárosban sok, nemzeti fontosságú, hagyományú intézmény is működött. Ezért több védelmet is élveztünk a hasonló arcélű intézmények részéről. Jobban ismerték dolgainkat, tradícióinkat, egyetemes érdekű céljainkat, mint egyik-másik erdélyi városban. A kultúrával foglalkozó aktivisták felkészültsége, emberi minősége nem egyszer jobb volt, mint nagyon sok vidéki, hasonló beosztású párt vagy állami tisztviselőé. Voltak olyan kolozsvári értelmiségiek, akik nagyon nehezteltek azért, hogy A Hét Bukarestben jelent meg. Ha valaki átlapozza azoknak az éveknek a kollekcióit, könnyen rájön, hogy nem volt igazuk azoknak – sajnos a Kriterion munkatársa és hű barátja, Balogh Edgár is közéjük tartozott –, akik próbálták megakadályozni a lap fővárosi létrejöttét. (Domokos Géza)
TARTALOM
| Múltfeltárás kísérlet (Bányai Éva bevezetője) | 5 |
| „Bukarestben szigetlakók voltunk és maradtunk” Beszélgetés Ágoston Hugóval | 22 |
| „Az ember is van annyira tanulékony, Pavlov kutyái” Beszélgetés Beke Györggyel | 34 |
| „Minden sokkal ellentmondásosabb és bonyolultabb, mint amit kényelmes megfogalmazni utólag és kívülről” Beszélgetés Bodor Pállal | 47 |
| „Mindent meg lehet szokni, akár a félelmet is” Beszélgetés Csiki Lászlóval | 89 |
| „Emberi kapcsolatba kerültem ezekkel az emberekkel” Beszélgetés Demény Lajossal | 102 |
| „Pár percen múlott” Beszélgetés Domokos Gézával | 133 |
| „Nálunk minden később történik” Beszélgetés Ferencz Zsuzsannával | 165 |
| „Igyekezni kell nem feledni” Beszélgetés Gálfalvi Zsolttal | 177 |
| „A Hétnél úgy éreztem, hogy a családban vagyok” Beszélgetés Halász Annával | 201 |
| „A visszatekintő emlékezetben minden átrendeződik” Beszélgetés Horváth Andorral | 212 |
| „Mellékállásom volt a főszerkesztés” Beszélgetés Huszár Sándorral | 233 |
| „Nagyon jó volna, ha most lehetne elölről kezdeni” Beszélgetés Kacsir Máriával | 243 |
| „Én nem számoltam túlélésre” Beszélgetés Matekovics Jánossal | 252 |
| „A pipám sokszor megmentett” Beszélgetés Molnár Szabolccsal | 271 |
| „A szocializmust meg kell emészteni” Beszélgetés Rostás Zoltánnal | 285 |
| „Elképzelhetetlen, milyen lelki tusákba került…” Beszélgetés Szász Jánossal | 301 |
| „A belső cenzúra miatt az ember a gondolatait már gyomlálta ” Beszélgetés Vári Attilával | 318 |
| Az interjúalanyok életrajzi adatai |
Kiemelt kép: A Bukaresti Magyarok Facebook-csoport emblémája
