Gondolatok a Halálba kergetve című vezércikk kapcsán.
Van valami gyomorforgató abban, amikor a Fidesz propagandájának egyes szereplői hirtelen ráébrednek a politikai gyűlölet pusztító hatására.
Hiszen most olyanok emelik fel szavukat a közélet elmérgesedése ellen, akik hosszú éveken keresztül nem csupán tétlen szemlélői, hanem aktív alakítói voltak annak a politikának, amelyben az ellenfél nem vitapartner, hanem ellenség volt.
Most pedig ugyanezek a szereplők állítólag döbbenten állnak a politikai gyűlölet jelensége előtt.
Valóban meglepő.
Körülbelül annyira, mint amikor a gyújtogató felháborodva értesül róla, hogy ég az erdő.
A szóban forgó cikk állítása szerint tiszás aktivisták és szimpatizánsok olyan légkört teremtettek, ami embereket kergetett az öngyilkosságba. Ez súlyos vád. Annyira súlyos, hogy joggal várnánk hozzá bizonyítékokat.
Nem sejtetést. Nem politikai célozgatást. Nem érzelmi manipulációt.
Bizonyítékokat. Konkrét eseteket. Hatósági vizsgálat megállapításait. Tényeket.
Ha ugyanis valóban embereket kergettek halálba, akkor nem publicisztikát kell írni, hanem feljelentést tenni. Ha valakinek tudomása van olyan esetekről, amelyek öngyilkosságokhoz vezettek, akkor annak nem a vezércikk-rovatban van elsősorban a helye, hanem a nyomozóhatóságok előtt.
Ha a szerző valóban tud olyan esetekről, amelyekben embereket politikai zaklatás kergetett öngyilkosságba, akkor ezt bizonyítékokkal kell alátámasztania. Ha viszont ilyen bizonyítékok nincsenek, akkor felmerül a kérdés: nem pusztán két ember tragédiáját használja-e fel politikai célokra?
Mert kevés visszataszítóbb van annál, amikor egy emberi tragédia nem az együttérzés, hanem a politikai haszonszerzés eszközévé válik.
Ha viszont nincsenek ilyen bizonyítékok, akkor az ismét csak a szokásos politikai vádaskodás.
Márpedig a Fidesz politikájában és propagandájában ebből soha nem volt hiány.
A cikk másik problémája talán még érdekesebb.
Úgy beszél a politikai agresszióról, mintha az valamilyen új, váratlan és kizárólag a TISZA Párt megjelenésével létrejött jelenség lenne. Mintha az Orbán-rendszer elmúlt másfél évtizede nem is létezett volna. Mintha nem létezett volna az a hosszú lista, amelyen az elmúlt évek hivatalos ellenségei szerepeltek.
Migránsok, Soros György, civil szervezetek, „Soros-hálózatok”, „dollárbaloldaliak”, Brüsszel emberei, LMBTQ-aktivisták, háborúpártiak stb. stb. – a lista olyan hosszú, hogy külön lexikont igényelne. Mintha nem a Fidesz-KDNP miniszterelnöke beszélt volna azon az emlékezetes márciusi ünnepségen politikai ellenfeleiről poloskákként, közvetlenül egy „tavaszi nagytakarítás” kapcsán. Aki poloskákról beszél a nagytakarítás kapcsán, az ne csodálkozzon, ha sokan úgy értik: ezektől a poloskáktól meg kell minden eszközzel szabadulni.
Furcsa dolog ez. Akik éveken át méregkeverőkként rombolták a közéletet, ma döbbenten kérdezik, hogyan lett ilyen mérgező a politikai légkör.
A legnagyobb ellentmondás azonban nem is ez, hanem az áldozati szerep.
Az a sajátos politikai hókusz-pókusz, amikor egy tizenhat évig szinte teljharalommal kormányzó politikai erő, amely az államapparátus fölött rendelkezett, és a magyar médiarendszer jelentős részét birtokolta, egyszerre próbálja elbábozni a mindenható hatalom és az üldözött áldozat szerepét.
Ha sikeres, akkor erős vezető. Ha bírálják, akkor mártír.
Ha támad, akkor hazafias kötelességet teljesít. Ha visszatámadnak, akkor a gyűlölet áldozata.
Kényelmes szereposztás. Csak éppen nem hihető.
A politikai gyűlölet, a fenyegetések. az online zaklatás valóban léteznek. Ezeket minden politikai oldalon jól ismerik.
De különös hitelességi problémát jelent, amikor erről azok oktatják ki az országot, akik maguk is jelentős szerepet játszottak ennek a légkörnek a kialakításában. Akik éveken át ellenségképeket kreáltak, démonizlták a politikai ellenfeleiket azoknak különös szerénységgel kellene megszólalniuk ebben a témában.
Mert a politikai gyűlölet valóban mérgezi az országot. Csakhogy ma éppen azok háborodnak fel miatta a leghangosabban, akik korábban hosszú éveken át maguk keverték a mérget.
