Oroszország nemzetközi súlyának hanyatlását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a számára több szempontból is létfontosságú, a posztszovjet idők orosz geostratégiai nyelvezetében „közel-külföldként” emlegetett régióban is elveszíteni látszik befolyását.
Azzal, hogy a globális színtéren Venezuelától Közép- és Nyugat-Afrikán át egészen Szíriáig hogyan vesztette el Moszka egyik szövetségesét a másik után az elmúlt másfél évtizedben, sok kellemetlenségnek lehetett a forrása a Kremlben. (A sor minden bizonnyal hamarosan Kubával folytatódik.) Azonban az, hogy immáron a történelmileg is saját hátsó udvarának tekintett kaukázusi régióban is kicsúszik keze közül az irányítás, egy egészen más szintet jelent Oroszország súlyának megítélésében a nemzetközi porondon.
Nem véletlen, hogy mindenki a Szovjetunió felbomlását követő évtizedek legfontosabb választásaként tekintett a hétvégi örményországi parlamenti választásokra, ahol – akárcsak harmincöt évvel ezelőtt – hosszú évtizedekre eldőlhet nemcsak a régió sorsa, de geopolitikai fordulatot is hozhat. Örményország volt ugyanis a Baltikum országai után az első volt szovjet tagköztársaság, amely kiszakadt a Szovjetunióból miután népszavazás útján kikiáltotta függetlenségét. Akkor az orosz birodalmi álmok szertefoszlása közepette Moszkvának legalább annyi ereje maradt, hogy a Szovjetúnió szétbomlását követő örmény-azeri területi vitában, amely a többségében örmény kisebbség által lakott, de Azerbajdzsán területére eső Hegyi-Karabahért folyt, katonai támogatást nyújtson Jerevánnak és a sikeres területszerzést követően évtizedes függési viszonyba taszítsa. Ezt Moszkva az Örményországban azóta létesített, stratégiai jelentőségű katonai támaszpontokkal, az előszeretettel zsarolásra használt gáz- és kőolaj koncessziókkal és a stratégiai ágazatok (pl. vasút) felvásárlásával nyomatékosította.
Oroszország nemzetközi befolyásának hanyatlása már évekkel ezelőtt kitapintható volt, például azon, hogy nem tudott lépést tartani azzal a diplomáciai offenzívával, amit a hiper-fókusszal képviselt, következetesen revizionista azeri politika az elmúlt évtizedekben minden fronton felvonultatott, akár a bilaterális vagy nemzetközi diplomácia, akár a katonai fegyverkezés, akár a szövetségépítés terén.
Mindenki tudta, aki akár csak felszínesen is ismerte az azerbajdzsáni politikai viszonyokat, hogy Baku készülődésének a célja a revans, aminek csak az időzítése kérdéses. Nem csoda, hogy a két egymást követő offenzíva 2023-ban fölényes azeri katonai győzelemmel végződött, amelynek eredményeként Baku az enklávé egészét visszahódította. Az viszont igen, hogy ezt Moszkva ölbe tett kézzel nézte végig, miközben különböző szerződésekben kollektív biztonsági kötelezettségvállalásokat tett Jerevánnak. Mint ahogy az is, hogy a konfliktust lezáró béketárgyalást Donald Trump amerikai elnök hozta tető alá, nem pedig Vlagyimir Vlagyimirovics, akinek ezidáig munkaköri leírásában szerepelhetett a posztszovjet térségben kitört regionális csetepaték elsimítása.
A hétvégi örmény választásokat bizonyos értelemben felfoghatjuk az Azerbajdzsánnal kötött békemegállapodásról szóló népszavazásként is, illetve a hivatalban lévő Nikol Pasinján örmény miniszterelnök óvatos nyugati nyitást előirányzó politikájának szentesítéseként is. Azzal, hogy Pasinján fölényes győzelmet aratott az orosz-barát milliárdos oligarcha Szamvel Karapetján felett, akinek a választási kampányát a szokásos módszerekkel támogatta a Nagy Testvér (dezinformáció, export blokád etc.), Moszkva még távolabb került a kis kaukázusi ország feletti befolyás gyakorlásától. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a jövőben ne lenne képes válogatott módszerekkel destabilizálni Örményországot.
Mint minden civilizációs törésvonalon elhelyezkedő ország esetében itt is kérdés, hogy mennyire jól fog tudni egyensúlyozni Örményország a bonyolult és összetett geopolitikai térben. Az mindenesetre örömteli hír, hogy Jerevánban olyan kormánynak szavaztak bizalmat, amely a Bakuval való régi konfliktusát végérvényesen rendezni kívánja, lépéseket tett a történelmi török-örmény megbékélés irányába, és érzi azt is, hogy Moszkvával még akkor sem konfrontálódhat közvetlenül, ha az éppen ezer sebből vérzik.
Hogy az Európai Unió lesz-e valaha olyan állapotban, hogy legalább tényezőként megjelenjen egy olyan külpolitikai relációban, amelyet még nemrég a Keleti Partnerség programjának keretében igyekezett bevonni, költői kérdés. Mint ahogy az is, hogy Magyarország külügyi stratégái az elmúlt évtizedben hogyan voltak képesek a legrosszabb időzítéssel és a leggyomorforgatóbb retorika által kísérve olyan külpolitikai fordulatra, amellyel hazánk a nyugati szövetségi rendszertől egyre távolodva a hanyatló orosz birodalmi érdekekhez kötötte hazánk sorsát. Jereván példája reményt ad, hogy ha a poszt-szovjet térségben lehetséges a változás, akkor talán a poszt-szocialista országok körében is.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. június 11-én.
