Bencsik András, a Magyar Demokrata főszerkesztője a Kádár-rendszer idején a Pártélet című folyóirat főmunkatársa.

„Ez a vagyonvisszaszerzés azért nem egy sima történet. Tehát azon túlmenőleg, hogy ez az embernek eszébe jutnak a padlássöprések és a kommunisták bosszúja, a kuláklisták és egyebek. Tehát a legsötétebb, legbüdösebb, rohadtabb kommunista tempó az, hogy… vagy mi az, hogy vagyon… és hát, bocsánat, a kurva anyátokat, mégis mit képzeltek, mi az, hogy vagyonvisszaszerzés?” – hörögte a kamerába Bencsik András, és a Hír TV Sajtóklubjának hangulata drámaira változott.
Nem a trágárság miatt, hiszen a hazai nyilvánosság ingerküszöbét már régen ledózerolták a hozzá hasonlók. A nézők döbbenete sokkal inkább abból a képmutatásból fakadt, ami ebből a pár mondatból és az azt kísérő tajtékzásból árad.
Nézzük a hátteret: egy erkölcsi és politikai válságba jutott rendszer egyik legismertebb propagandistája kéri ki magának a jogállami elszámoltatási gondolatot. Az a Bencsik András beszél „legsötétebb, legbüdösebb, rohadtabb kommunista tempóról”, aki a nyolcvanas évek második felében az MSZMP Központi Bizottságának belső módszertani lapjánál, a Pártéletnél volt főmunkatárs. Akkor, amikor az állampárti diktatúra már recsegett-ropogott, de még tartotta magát.
Ahhoz, hogy valaki a Pártéletnél főmunkatárs lehessen, nemcsak MSZMP-tagság kellett, hanem a legmagasabb szintű, az Agitációs és Propaganda Osztály pecsétje is. Bencsik nem tényfeltáró munkát végzett, hanem a párt belső „bikkfanyelvén” szabta meg a helyi párttitkároknak, hogyan kell a tömegeket ideológiailag fegyelmezni. Ő volt az állampárti gépezet egyik megbízható funkcionáriusa.
Az az ember, aki 1986-ban még cikket írt a Munkásőrség dicsőítésére, most meg úgy beszél, mintha világéletében a földalatti ellenállás tagja lett volna.
De az Orbán-rendszerben az egykori állampárti múlt nem bűn volt, hanem referenciamunka. A NER-nek nem morálisan makulátlan értelmiségiek kellettek, hanem beszélő szerszámok, akik pontosan ismerik a kézivezérelt, központosított sajtó logikáját. Bencsik és társai a Kádár-rendszerben tanulták meg a szakmát: hogyan kell ellenségképet gyártani. Így lett a NER-ben „kommunista” a jogvédő, a civilek, a független újságírók, az EU, Brüsszel, a piaci versenyt hirdető technokrata, és végül Magyar Péter is. Bárkiből az lett, aki nem ők.
És itt érkezünk el a rendszer másik nagy hazugságához, a kötelező díszletként használt „keresztény értékrendhez”. A NER papírforma szerint a keresztény Magyarország védőbástyája volt. Ám amikor Bencsik András élő adásban küldte el a politikai ellenfeleit a „kurva anyjukba”, az nemcsak a jóízlést köpi szembe, de a krisztusi etikát is.
„Aki pedig azt mondja atyjafiának: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére” – Mt 5,22
Jézus a hegyi beszédben óvott a verbális agressziótól, a keresztény társadalmi tanítás pedig az emberi méltóság sérthetetlenségére épül. A NER-ben a kereszténység gyakran inkább politikai identitásjelzőként jelent meg, mintsem következetesen számon kérhető erkölcsi mérceként.
A legbizarrabb csavar mégis a történelmi párhuzam, amit Bencsik megpróbált ránk erőltetni, amikor a „padlássöpréseket” emlegette.
A történelmi valóság az, hogy az ötvenes években a kommunista terror fegyverrel vette el a tisztességes, kétkezi munkából élő parasztgazdák vetőmagját, állatait és mindent, amit találtak.
Kit sújtott? A kisembereket, a tisztességesen dolgozó magántulajdonosokat és
parasztcsaládokat.
Mi volt a cél? A magántulajdon teljes felszámolása, a parasztság megtörése és a téeszesítés (kollektivizálás) kikényszerítése.
Milyen jogi alapon? Egy terrorra épülő, pártállami diktatúra parancsára, bírósági ítéletek
nélkül.
Amikor a mai társadalom és a jogászok az állami vagyon visszaszerzéséről beszélnek, az nem a polgárok tulajdona ellen irányul. Nem a kistermelő padlását akarják lesöpörni. Most azokat a túlárazott beruházásokat, kommunikációs milliárdokat, autópálya-koncessziókat és kastélyokat vizsgálnák felül, amelyeken a Balásy Gyulák, Mészáros Lőrincek és Tiborcz Istvánok példátlan mértékű vagyonokat halmoztak fel politikai hátszél mellett.
A jelenlegi politikai és jogi törekvések az elmúlt másfél évtizedben magánkezekbe átjátszott, eredetileg közös állami vagyon (például egyetemi alapítványokba szervezett közvagyon) jogi felülvizsgálatáról szólnak.
Kit sújt? Nem a lakosságot vagy a kisvállalkozókat, hanem a rendszerhez köthető oligarchákat és oligarchikus céghálókat.
Mi a cél? Nem a magántulajdon eltörlése, hanem a közvagyon védelme, a monopolhelyzetbe hozott, túlárazott állami szerződések felülvizsgálata és a piaci verseny visszaállítása.
Milyen jogi alapon? Nem fegyveres osztagokkal, hanem törvényes úton: független bírósági eljárásokkal, az Európai Ügyészség (EPPO) és a hazai hatóságok korrupcióellenes vizsgálataival, jogállami keretek között.
A padlássöprés során a moszkovita állam rabolta ki a polgárait. Most viszont arról van szó, hogy a polgárok állama szeretné visszakapni azt, amit a NER idején loptak el tőle.
Bencsik András felháborodása nem a történelemféltésről szólt. Sokkal inkább annak a politikai közegnek a reflexeit mutatta meg, amely évtizedek óta a kommunista veszély emlegetésével védekezik minden olyan kérdés ellen, amely a hatalom és a vagyon eredetére vonatkozik. Annak a közegnek, amely a Kádár-rendszer belső köreiből zökkenőmentesen zsilipelt át a NER luxusautós, Lamborghinis világába, magával hozva a hatalomgyakorlás számos régi reflexét, miközben a nyilvánosság előtt éppen a kommunista múlttal riogatott. Bencsik hangneme indulatos volt, de talán éppen ezért árult el többet a félelmekről, mint amennyit a kimondott szavak önmagukban elmondtak. És ha a kiváltságok védelmében pártállami rutinnal kell átkozódni, hát megteszik. Mert a reflexek harminc év után is ugyanazok.