Van valami jellemzően magyar abban, hogy még egy elvesztett választás után is Orbán Viktor tematizálja, miről beszél az ország. Interjút ad vagy lepötyög egy bejegyzést, és másnap elemzők, publicisták, műsorvezetők, politikusok és a fél internetes kommenthadsereg ugyanazon rágódik: vajon mire gondolt Orbán? Mit üzent? Mi a
stratégiája? Mit jelent a „tigrisek vagyunk, nem nyulak”? Mintha még mindig ő lenne a gravitáció központja.
A magyar közélet hosszú éveken át Orbán mondatai körül forgott: ő nevezte meg az ellenséget, ő határozta meg a tematikát. A többiek pedig csak reagáltak. Ez a rendszer sokáig működött. Túl sokáig.
Pedig április 12-én az Orbán-korszak véget ért. Már nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen metaforákat gyárt a bukott kormányfő, hanem az, hogy mit kezd az ország azzal a válsággal, amelyet maga után hagyott.
Mert vannak sokkal fontosabb témák.
Például az, hogy mit kezd az ország a hátrahagyott állapottal. Mit kezd az egészségüggyel, amelyet évek óta toldoznak-foldoznak? Mit kezd az oktatással, amelyből tömegesen fogyott el a szakmai és erkölcsi bizalom? Mit kezd azzal a gazdasági szerkezettel, amelynek jelentős része politikailag kiválasztott klientúrákra épült? A külföldiektől visszavásárolt vagy állami hátszéllel újonnan felépített stratégiai
pozíciók elsöprő többsége ugyanis nem független magyar kis- és özépvállalkozásokhoz került, hanem a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) szűk elitjéhez.
Mit kezd az ország azzal a közéleti kultúrával, amelyben a propaganda fontosabb lett, mint a valóság? Mit kezd azzal a társadalmi fáradtsággal, amelyben lassan mindenki megtanulta: nem az számít, mi igaz, hanem hogy ki mondja?
Orbán interjújában érdekes módon nem sok szó esett az egészségügyről, az oktatásról, az EU-források körüli konfliktusokról, a korrupciós rendszerről, a politikailag felépített oligarchákról, a fiatalok elvándorlásáról, az intézmények leépüléséről vagy arról a társadalmi bizalmi válságról, amely végül az Orbán-rendszer bukásához vezetett.
Ehelyett megint csak történelmi önigazolást, kultúrharcos metaforákat és identitáspolitikai pózokat kaptunk.
A „tigrisek vagyunk” különösen komikus mondat. Mert ha valaki tizenhat év kétharmados kormányzás után ellenzékbe kerül, akkor talán nem az a legfontosabb kérdés, hogy tigris-e vagy nyúl, hanem hogy miért fordult el tőle az ország többsége – hárommillió négyszázezer magyar választó.
De ma már nem ez a legfontosabb.
A lényeges ma már az, hogy Magyarországnak normális közéleti gondolkodásra van szüksége.
Arra, hogy végre ne Orbán Viktor személye körül forogjon minden politikai vita, hanem arról beszéljünk, milyen alkotmányos korrekciókra van szükség, hogyan lehet helyreállítani az intézményi bizalmat, miként lehet újraszervezni az állam és a szakma kapcsolatát, hogyan kell bevonni a tudományos életet a döntésekbe, miként lehet újra működőképes oktatási és egészségügyi rendszert építeni, hogyan lehet leválasztani a gazdaságot a politikai klientúrákról, és hogyan lehet megtanulni újra vitatkozni propaganda nélkül.
Az igazi kérdés már nem az, hogy a bukott pártvezér mit mond. Hanem az, hogy az ország képes-e végre nem rá figyelni.
Az Orbán-rendszer akkor ér véget, amikor megszűnik meghatározni a gondolkodás kereteit. A társadalomnak szellemileg is ki kell lépnie az Orbán-korszakból.
Most jött el az ideje annak, hogy Magyarország végre túllépjen a lojalitásalapú orbáni politikai rendszeren.
Mert országot építeni fontosabb, mint egy papírtigris zizegésére figyelni.