Huszonöt év után visszatértem a Kossuth Rádióhoz – és ugyanazokat a reflexeket találtam ott, amelyek miatt negyedszázada hátat fordítottam neki.
Huszonöt év nagy idő. Körülbelül ennyi ideje döntöttem el, hogy nem nézek, hallgatok
közszolgálati televíziót és rádiót. Nem politikai dacból, hanem a józan ész védelmében.
Az évek során ugyanis világossá vált, hogy ezek az intézmények fokozatosan
elveszítették közszolgálati jellegüket, és egyre inkább a Fidesz-kormány, a hatalom
kommunikációs eszközeivé váltak. Nem tájékoztatni akartak, hanem meggyőzni; nem a
tényeket mutatták be, hanem azt az értelmezési keretet, amelyen keresztül a
hallgatóknak és nézőknek látniuk kellett volna a valóságot.
A legutóbbi választások és a kormányváltás után azonban azt gondoltam, a politikai
korszakváltással a közmédia is visszatérhet végre valódi feladatához, a hiteles
tájékoztatáshoz, a különböző társadalmi és politikai alternatívák bemutatásához,
valamint az események tárgyilagos értelmezéséhez. Huszonöt év után ezzel a
reménnyel kapcsoltam be a Kossuth Rádiót és kezdtem ismét hallgatni a közéleti
háttérműsorait.
Az azóta eltelt néhány hét után világossá vált, hogy a reményeim korainak bizonyultak.
A stúdiókban látszólag megállt az idő. A közszolgálati köntös alatt továbbra is a NER
időszakában kialakult értelmezési keret és a meghívott szakértők önigazoló narratívája
köszön vissza. Nem az történik, aminek egy demokráciában természetesnek kellene
lennie – vagyis a különböző politikai lehetőségek higgadt, pro és kontra összevetése –,
hanem a müsorvezeők felkérdezései és a “szakértői” válaszok amelyek az előre kijelölt
következtetések felé terelik a hallgatót.
Különösen szembetűnő ez az új kormány intézkedéseinek bemutatásában. Bármilyen új
döntésről vagy reformról legyen szó, a műsorok jelentős részében azok elsősorban
negatív összefüggésben jelennek meg. A lehetséges kockázatok elemzése
természetesen legitim újságírói feladat, de amikor szinte kizárólag ezek kerülnek
előtérbe, miközben az intézkedések mögött meghúzódó célok vagy várható előnyök alig
kapnak figyelmet, a mérleg nyelve óhatatlanul elbillen. A hallgató nem több információt
kap, hanem egy előre kialakított értelmezési keretet.
Ez a tapasztalat rávilágít arra a strukturális és pszichológiai válságra, amelyben a mai
magyar média leledzik. A probléma egyik fele a modern figyelmi gazdaságban
gyökerezik, ahol a hírpiac legértékesebb valutája a figyelem, ezt pedig a legkönnyebben
az indulatok és a törzsi megosztottság mozgósításával lehet megszerezni. A közmédia
elvi privilégiuma éppen az lenne, hogy a garantált közpénz-finanszírozás révén ki
legyen vonva ebből a kíméletlen versenyből. Ha azonban ugyanazokat az eszközöket
használja, mint a politikai táborok médiája, akkor önként mond le létezésének
legfontosabb indokáról.
Ugyanakkor szembe kell néznünk a közönség sajátos pszichológiájával is. Az emberek
jelentős része a megerősítési torzítás fogságában él: azt szereti hallani, ami igazolja a
már meglévő világképét, és kényelmetlenül érzi magát, ha saját politikai közösségének
hibáival vagy ellenfeleinek esetleges igazságaival szembesül. Egy végletekig polarizált
országban a valóban független, középen álló újságírói attitűdöt mindkét tábor hajlamos
gyanakvással szemlélni. Középen állni ma talán a leghálátlanabb pozíció, mégis ez
lenne a közszolgálat egyetlen legitim helye.
A választáson több millió ember szavazott a változásra. Lehet ezzel egyetérteni vagy
nem egyetérteni, de ez a politikai valóság. Úgy tenni a mikrofonok mögött, mintha ez a valóság nem létezne, és továbbra is a korábbi rendszer reflexei szerint értelmezni az
eseményeket, a közszolgálati szerepfelfogás kudarcát mutatja. A közszolgálatiságnak
nem az a dolga, hogy kritikátlanul dicsőítse az új kormányt, de az sem, hogy a régi
rendszer utóvédharcait vívja a hallgatók pénzén.
A negyedszázados csend utáni visszatérésem a rádiókészülék elé sajátos látlelettel
szembesít a jelenünkről. Strukturális garanciákra, a napi pártpolitikától való valódi
függetlenségre és a hallgatók felnőttként kezelésére lenne szükség. Mert a
közszolgálati média értelme nem az, hogy megmondja, mit kell gondolnunk a világról,
hanem az, hogy segítsen megérteni azt.
Ha erre nem képes, akkor a huszonöt év utáni csalódottság könnyen újabb évtizedekre
szólhat. A valóság megértése helyett pedig marad a politikai hittételek meddő és
fojtogató ismételgetése.
