Ki minden szóban ellenséget keres,
előbb-utóbb önmagát találja meg.
Tizenhat éven át egyetlen mondattal el lehetett intézni szinte minden közjogi vitát Magyarországon: „A választók döntöttek. A Fidesz–KDNP kétharmados felhatalmazást kapott, tehát joga van alkotmányozni.”
Ez nem egyszerű politikai szlogen volt, hanem a NER teljes közjogi filozófiája. Ha az akkori ellenzék, civil szervezetek vagy nemzetközi intézmények a fékek és ellensúlyok leépítését, a hatalmi ágak elválasztását vagy az Alaptörvény sorozatos módosítását bírálták, mindig ugyanaz volt a válasz.
Most azonban fordult a politikai szél. A kétharmad gazdát cserélt és a Fidesz egyszer csak felfedezte a jogállamot. Tuzson Bence bejelentette, hogy pártja négy ügyben is az Alkotmánybírósághoz fordul. A volt igazságügyi miniszter szerint Magyar Péter „önkényt épít”, lebontja a jogállamot és szétveri az alkotmányos rendet.
Nagy szavak. Csak éppen a jogban az „önkény” nem politikai hangulatfestő jelző, hanem pontos jogi kategória. Nem attól lesz egy törvény önkényes, hogy az ellenzéknek nem tetszik. Ahhoz azt kellene bizonyítani, hogy sérültek az alkotmányos eljárási szabályok, a hatalmi ágak elválasztása vagy valamely alapjog.
Tuzson nyilatkozatában azonban ezek helyett csupán populista minősítések sorakoznak.
Ez különösen furcsa egy volt igazságügyi minisztertől. Az ember azt várná, hogy aki éveken át a jogrend egyik legfőbb őreként tetszelgett, az először jogi érveket tesz az asztalra, és csak utána politikai jelszavakat.
De úgy látszik, a jog is olyan lett, mint a kétharmad. Amíg a Fidesz birtokolta, megkérdőjelezhetetlen volt. Most, hogy más birtokolja, hirtelen aggódni kezdtek miatta. Ha pedig a konkrét kifogásokat nézzük, a kép még érdekesebb. A miniszterelnöki cikluskorlát állítólag alkotmányellenes. Csakhogy ez a szabály nem Orbán Viktorra
készült. Ugyanúgy vonatkozik Magyar Péterre és minden jövőbeli miniszterelnökre is. A hatalom időbeli korlátozása számos demokratikus országban ismert alkotmányos megoldás. Nehéz tehát ezt önmagában a demokrácia elleni támadásként bemutatni.
A szuverenitás feladásáról szóló érv sem áll biztos lábakon. Magyarország az Európai Unióhoz való csatlakozáskor önként vállalt kötelezettségeket. Ezek teljesítése nem a szuverenitás feladása, hanem a vállalt szerződések betartása. A kettő összemosása politikai kommunikáció, nem alkotmányjogi érvelés.
Természetesen ettől még nem következik, hogy minden elfogadott törvény hibátlan. A vizsgálóbizottságok kibővített jogkörei vagy a politikai reklámok szabályozása lehet, hogy felvethet alkotmányossági kérdéseket. Erre való az Alkotmánybíróság. Vizsgálja meg őket.
A probléma nem az alkotmányos kontrollal van, hanem azzal, hogy a Fidesz politikai emlékezete feltűnően rövid. Mint egy aranyhalé. Amikor ők rendelkeztek kétharmaddal, azt hirdették, hogy a Fidesz – KDNP parlamenti többség alkotmányozó felhatalmazást kapott, és ennek demokratikus legitimációját senki sem kérdőjelezheti meg.
Minden kritikára ugyanaz volt a válasz: a választók döntöttek. Most viszont, amikor ugyanezt a felhatalmazást más kapta meg, ugyanaz az eszköz már alkotmányellenes.
Mintha a kétharmad alkotmányos értéke attól függne, hogy a Karmelita kolostorból vagy az ellenzéki padsorokból szemlélik.
Ez nem jogi álláspont. Ez politikai kettős mérce.
Talán ez Tuzson Bence bejelentésének legfontosabb tanulsága. Nem az, hogy az Alkotmánybíróságnak meg kell-e vizsgálnia a kifogásolt törvényeket – természetesen meg kell vizsgálnia. Hanem az, hogy a Fidesz ma éppen azt az alkotmányozási logikát vitatja, amelyet tizenhat éven át saját hatalmának megkérdőjelezhetetlen alapjaként hirdetett.
Érdemes ezért felidézni azt az elvet, amelyet hosszú éveken át maga a Fidesz ismételgetett: a kétharmados parlamenti többség felhatalmazást ad az Alaptörvény módosítására, a parlamenti többség demokratikus legitimációja elegendő az alkotmányozáshoz.
Most, ellenzékből, ugyanezt a logikát vitatják.
Úgy tűnik, nem az elv változott meg, csak az, hogy kinél van a kétharmad.
Vagy még rövidebben: A Fidesz nem a kétharmad elvét vitatja. Csak a tulajdonosát.
