Az univerzum, vagy legalábbis a református világ rendje állt helyre azzal, hogy Balog Zoltán nevét levakarták a reformátorok XVI. kerületi emlékművéről. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy semmi keresnivalója nem volt ott – és messze nem csak (sőt, nem is elsősorban) a kegyelmi ügy miatt.
Balog úr – a „tiszteletes” kifejezést nem amortizálnánk tovább azzal, hogy ebben a környezetben használjuk –, talán már nem emlékszik rá, de a reformáció éppen annak az egyház-hatalom szimbiózisnak a tagadásaként született meg, amelyet 2010 és 2026 között a Fidesz megpróbált reinkarnálni. Azok, akiknek a neve továbbra is rajta van az alkotáson, legalábbis így gondolták. Luther Márton azzal kezdte a protestálást, hogy nyilvánvalóvá tette: az egyház, amíg a jézusi tanítást követőket értjük rajta, nem lehet a világi hatalom eszköze (Osztie Zoltántól Kiss-Rigó Lászlóig sokan ma sem értik ezt, ám nekik megvan az a mentségük, hogy ők katolikusok – de legalább a református Balog érthetné).
Kálvin János mindehhez azt tette hozzá, hogy ha a világi hatalom szembemegy a Bibliával – „könnyebb a tevének átmennie a tű fokán, mint a gazdagnak bejutnia az Isten országába”, hogy csak egyetlen példát mondjunk –, akkor a hívőknek ellen kell állniuk (sokan közülük ellen is álltak, amit Balog úr emlékeink szerint meglehetősen rosszul viselt, és rosszul visel máig; talán több Kálvint kellene olvasnia).
Bocskai István pedig azt, hogy az állam nem válogathat a felekezetek között a saját kényelme és kénye-kedve szerint. (A református egyháznak és a nemzetnek is üdvére vált volna, ha mondjuk a református püspök hívja fel erre a tényre a miniszterelnök figyelmét Iványi Gábor vegzatúrája kapcsán.)
Ez a szoborsztori egyházpolitikai tanulsága – de van neki hitéleti tanulsága is, ami túlmutat Balogon, sőt a reformátusokon is. Vallásos emberek sokasága figyelmeztetett az elmúlt másfél évtizedben, hogy ha az egyházak túlságosan közel sodródnak a rezsimhez anélkül, hogy annak keresztényietlen cselekedeteitől időről időre elhatárolódnának, az szükségképpen azzal a veszéllyel jár, hogy a rendszer bukása és a történelem süllyesztőjébe kerülése automatikusan magával rántja az érintett vallási közösségeket is.
Ezt látjuk most: a magával rántás ugyanúgy a szemünk előtt zajlik, mint azok az egyelőre eléggé erőtlen kármentő próbálkozások, amelyek keretében egyes egyházi vezetők, illetve szervezetek megpróbálnak az utolsó utáni pillanatban kimenekülni az örvényből. Kevéssé meggyőzően, korlátozott körben, de mégis, legalább kísérletet téve rá, hogy mentsék a saját maguk és a gyülekezetük maradék becsületét.
A szobrok túlélik, ha egy-két politikust utólag levésnek a talapzatukról, ez szinte bizonyos; láttunk már hasonlót a történelemben. Az egyházak is túl szokták élni, a kollaborációt is meg a megbánását is – de hogy nem fájdalmas törések és szakadások nélkül, arra épp a reformáció a legkézzelfoghatóbb példa.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. július 14-én.
