Az elmúlt tizenhat év sok abszurd tapasztalata közül az egyik legvalószerűtlenebb, hogy akik végigaggódták a korábbi, baloldalinak mondott kormányokat az úgymond leválthatatlan szocialista-szabaddemokrata mélyállam miatt (a mostanra mind Fidesz-közelbe ért elemzők neveit hosszan sorolhatnánk), soha többé nem hozták szóba még csak a kifejezést sem a NER időszakában. Azért mondjuk, hogy abszurd, mert szocialista, szabaddemokrata mélyállam valójában nem létezett: 2010-ben, amikor a Fidesz hatalomra került, semmilyen mélyállami ellenállást nem kellett leküzdenie; az „elmúltnyolcév” gyakorlatilag az akkor még kétfordulós választás első fordulójának napján véget ért.

Tény, hogy az Orbán-rezsim politikai felépítménye is gyorsabban dől össze a vártnál, de azért itt az alapok jóval mélyebbek. Már a 2018-as szavazás előtt megkezdődött, az elmúlt két ciklusban pedig ezerrel zakatolt a magyar állam fontos funkcióinak kiszervezése olyan közérdekűnek hazudott alapítványokba, amelyeket a volt kormánypárthoz, illetve elsősorban Orbán Viktorhoz lojális, leválthatatlannak elgondolt vezetőkre bíztak. Az elképzelés nyilván az volt, hogy a rendszer – ha némileg fékezett habzással is – vidáman elmuzsikál majd négy évig egy esetleges ellenzéki győzelem idején; hogy ha győz a Tisza, csak kormányon lesz, de nem hatalmon, ahogyan Orbán a saját első, 1998-2002-es ciklusára gondolva gyakran emlegette (jórészt alaptalanul). Meg hát nem is „csak” a hatalomról szólt ez, hanem a pénzről is, ami, mint tudjuk, az orbáni világkép szerint bármikor hatalomra konvertálható, és viszont. A leglátványosabb alapítványi vagyontárgynak számító egyetemek például jellemzően a saját városuk/városrészük legnagyobb munkaadói és gazdasági szereplői – ezt a befolyást is szerette volna megőrizni a Fidesz magának.

Az a jelenség, hogy röviddel az öröknek hitt szisztéma bukása után (mély)államférfiak és -nők sora menekül az eredendően életre szóló megtiszteltetés elől, mindazonáltal azt jelzi, hogy ezek az építmények semmiképpen sem sziklára épültek. Aki a szisztémát kiötlötte, feltehetően jól gondolta, hogy – számára; a közérdek ezen a ponton már nyilvánvalóan benne sem ötlött fel – a legfontosabb a személyes hűség. Csupán azzal nem számolt, hogy egyrészt az emberi hűség mulandó, másrészt pedig amikor – csak a példa kedvéért – Orbán Balázst Ruff Bálint váltja az MCC élén, akkor az előbbinek a volt miniszterelnök melletti kitartása annyit sem ér, mint az elhunytnak a retenciós beöntés.

Azon a kérdésen pedig már csak a demokrácia-fetisiszták rugóznak, hogy miért kellene az állam alapfeladatait közcélúnak maszkírozott pártalapítványokhoz delegálni. Pedig van rá válasz, nagyon is tanulságos: azért, mert ez volt a NER lényege. Az állam nem egyszerűen csak összeolvadt a párttal (párt alatt itt a Fidesz legbelsőbb köreit, és főként Orbán Viktort meg a szűkebb családját értve), hanem egyre inkább fel is oldódott benne – mint az áldozat teste a pókméregben, amely nem csak öl, de egyúttal a zsákmány emésztését is megkezdi. 

Megjelent a Népszava online Vélemény rovatában 2026. július 1-jén.