Ha egy mondattal kellene leírni Orbán Viktor április 12 utáni mozgását, az talán így hangzana: megindult a versenyfutás a Mi Hazánkkal a szélsőjobboldali-oroszpárti-nacionalista szavazókért. Nem csak a törpefrakció vasárnapi parlamenti kivonulását magyarázza ez a narratív keret, hanem a volt miniszterelnök – de kellemes ezt leírni – megnyilválulásait is, a Vadhajtásoknak tett szerelmi vallomástól a DPK-hírlevél hangvételéig. Nyoma sincs már a “döntetlennel felérő 4:3” meséjének: földrengésszerű vereség van, újrapozicionálás, új politikai tér, underground politizálás és bozótharc.

Valahol mégis logikus, amit Orbán csinál: a Tisza nem csak az egykori ellenzék szavazóit porszívózta fel szinte maradéktalanul, hanem a centrumot, a polgári közepet is belakta. Tér csak a baloldalon, meg a jobbszél külső perifériáján maradt. Ha lenne benne annyi innovativitás, mint 1993-ban – meg persze ha újra 30 éves lenne -, most valójában egy (fold)munkáspártot kellene gründolnia, elfoglalva az üresen hagyott bal féltekét. Ehhez azonban 63 évesen már túl késő: szokás őt azzal vádolni, hogy nincsenek elvei, és bármit hajlandó kimondani vagy megtagadni, de a jelek szerint túlságosan beleélte már magát a patrióta népvezér szerepébe ahhoz, hogy megint identitást változtasson. A jelenkori énjéhez sokkal közelebb áll a Fehérvári huszárok, mint az Internacionálé: bohócot továbbra is szívesen csinál magából néhány szavazatért, de attól (még?) messze van, hogy a munkásmozgalmi panteonba vágyjon.

Egyszóval marad a jobboldali radikalizmus: az a hely is foglalt ugyan, de talán úgy kalkulál, hogy anyagilag is jobban állnak, meg Putyinnál/Hszi Csin-pingnél is jobban fekszenek, mint Toroczkaiék. (Trump a mérlegelés során valószínűleg föl sem merül: mostanra alighanem maga Orbán Viktor is rájött, mekkora mellényúlás volt az összes tétjét a népszerűségét rohamosan elvesztő, szuperhatalmi tényezőből az egész világ szeme láttára demens aggastyánná váló amerikai elnökre tenni.)

A legeslegtöbb, amit Orbán ettől a stratégiától hosszú távon remélhet, annyi, hogy ha a menetelés végén esetleg megint sikerül egyedül maradnia az általa kiválasztott térfélcsücsökben, egy jól sikerült cukiságkampánnyal majd megint megcélozhatja azt a 15-20 százalékos sávot, ahol a lecsúszó Fidesz ebben a pillanatban tart, meg ahol fénykorábban a Jobbik járt. Az egész konstrukció halálosan beteg: a Tisza teljes parlamenti ellenzéke – az ún. demokratikus kontroll – ma két olyan pártból áll, amelyek magasról tesznek a demokráciára, és a következő négy évben leginkább egymás kinyírásával lesznek elfoglalva. De van ebben pozitívum is: az ötdimenziós sakkjátékos addig lépegetett, amíg leesett a tábláról, és most azért is keményen meg kell harcolnia, hogy egyáltalán visszakerülhessen a játékba.

Kedves Fidesz-szavazók, ez most a valós perspektíva; nagyságrendekkel nagyobb az esélye annak, hogy az egykori Magyar Polgári Párt tovább radikalizálódik, és a Mi Hazánk reménybeli váltópártja lesz, mint annak, hogy a NER visszatér.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 12-én.