A Magyar Hang cikke.
2026. április 9-én. (MTI/Miniszterelnöki Kommunikációs Főosztály/Kaiser Ákos)
Április 13-án – legnagyobb örömömre – új korszakra ébredtünk. Hogy ez mennyire igaz, azt az adott napon még nem is tudtuk-tudhattuk. Akkor még csak az elsöprő győzelem felett érzett eufória érzett a levegőben, vagy látszott az éjszakai spontán népünnepély fotóin. A siker azonban annál is nagyobb, mint amit a számok már az első percben is mutattak:
• azóta nincs nap, hogy valamely fideszes potentát ne mondana csúnyákat a párt kampányáról, a bukott kormány rossz gazdaságpolitikájáról, a nertársak urizálásáról. Magyarán: az orbáni erős kéz által szigorúan összefogott érdekközösség morzsolódik szerte-szana.
• az elmúlt másfél hónap közvélemény-kutatásai szerint a fideszes tábor a választások után gyorsan olvad. Ez sem véletlen: ahogy az MSZMP 880 ezres tagságából ’90 májusára 41 300 MSZP-s maradt, úgy lett-lesz az elkötelezett orbánisták csapata egyre szerényebb.
• Magyar Péter és kiválasztott emberei folyamatosan szállítják az újabb és újabb sikertörténeteket: ígéretes tárgyalások az EU-s pénzek megszerzéséről, megbékélés Ukrajnával, az ottani kisebbség jogainak visszaállítása, fellépés a Benes-dekrétumok alkalmazása ellen, a Karmelita közcélokra történő használata, a politikusi fizetések és juttatások lefaragása, különgépek helyett menetrendszerű járatokkal utazás, és a többi, és a többi…
Mindeközben a leszerepelt párt leégett vezérei, kisebb-nagyobb fejesei olyanokat tesznek és nyilatkoznak, mint akik semmit nem akarnak és semmit nem is képesek tanulni a történtekből. Orbán Viktor például már az első napokban a „nemzeti oldal” újjászervezéséről delirált, immár az ország kétharmadát zárva ki az általa képviselt nemzetből. Ugyanilyen vicces, amikor a jobboldalt kívánja megmenteni egy kifejezetten jobboldali párttal és annak jobboldali vezetőjével szemben. Az meg aztán végképp a humor kategóriája, amikor ő is, volt vezetőtársai is kikérik maguknak a korrupciós vádakat, hiszen még egyik legfőbb ideológusuk is megmondta (és nem mostanában), hogy ez a rendszerük lényege.
Folytatható a sor szinte a végtelenségig: gyűlölködéssel vádolnak azok, akik másfél évtizede újabb és újabb ellenségeket kreáltak, és egymás ellen igyekeztek fordítani a „magyarok” egyes csoportjait; árulónak kiáltják ki azokat, akiknek a gyomra már nem viselte el a „nemzeti tőkésosztály” megteremtésének fertőjét; akik védvonalat hoznak létre, ahelyett, hogy bocsánatot kérnének a tönkretett egzisztenciáktól, kirúgott tanároktól, külföldre kényszerített tízezrektől.
Annak, hogy így viselkednek, két oka lehet: vagy képtelenek felfogni, hogy miért történt, ami történt, vagy azt hiszik, hogy a népámító lózungok, amik tizenhat évig működtek (nevezetesen, hogy áldozati szerepbe bújva tücsköt-bogarat kiabálnak az ellenségnek kikiáltott ellenfelekre), az továbbra is működni fog.
Ha jól belegondolunk, a második ok tulajdonképpen ugyanaz, mint az első. Mindez nem megújuláshoz vezet, hanem legfeljebb a gyurcsányi modellhez hasonló lassú leépüléshez.
