Amerikában kezd forrósodni a hangulat. Texasban Trump hívei megpróbáltak „elkötni” egy ellenséges kampánybuszt, amellyel Biden emberei valamilyen rendezvényre szerettek volna eljutni. Trumpnak nagyon tetszett a dolog. New Yorkban és New Jersey-ben pedig elkezdődtek az útlezárások. Egy nyugalmazott katonatiszt, a US Army Europe volt parancsnoka, ebben máris veszélyes és illegális koordinációt lát. Molly McKew pedig, aki a fenti „katonával” 2018 júliusában közösen írt cikkében Putyin 2016-os Amerika elleni választási támadását „a mi Pearl Harborunk”-nak nevezte[1], azt is tudni véli, hogy az orosz hackerek már előkészítették a terepet a választás utáni nagyszabású zavarkeltésekre.
Úgy tűnik, Anne Applebaum számítása annyiban bejött, hogy a baloldali harcosok egyelőre nyugton ülnek, hiszen azon az oldalon most mindenki győzelemre számít. A „nem kulturált konzervatívok” viszont, akiknek – egyes vélemények szerint – legalább a 90 százaléka szintén biztos a győzelemben, valahol a tudatuk alatt azért érzékelve, hogy most nem nekik áll a zászló, annál nagyobb lendülettel készülődnek az „ellenállás”-ra. Vagyis őket nem a saját nagyon is kétes „győzelmük”, hanem éppen hogy a másik oldal „diadala” fogja mozgósítani.
Az ellenállás egyik formája lehet az is például, hogy az egyik republikánus szenátor eleve kétesnek, sőt károsnak vagy éppenséggel feleslegesnek minősíti a demokráciát[2]. George Packer így számol be erről a The Atlanticben:
„Nem vagyunk demokrácia” – tweetelte Mike Lee utahi republikánus szenátor az október 7-én Utahban megrendezett alalnöki vita közepe táján. Valami olyasmire reagált, amit a pódiumról hallott. Egy másik tweet: „A ’demokrácia’ szó sehol sem jelenik meg az alkotmányban, talán azért, mert a mi államformánk [form of government] nem a demokrácia, hanem az alkotmányos köztársaság. Nekem ez fontos. Mindenki számára fontos kellene hogy legyen, aki aggódik amiatt, hogy túl sok hatalom összpontosul a kevesek kezében.” Lee-t még néhány órával a vita után is nyomasztotta a gondolat: „Nem a demokrácia a cél; hanem a szabadság, béke és a jólét. Azt szeretnénk, hogy az emberi létfeltételek a lehető legjobban érvényesüljenek. A burjánzó demokrácia [rank democracy]megakadályozhatja ezt.”
Miért választotta Lee pont ezt a pillanatot – kevesebb, mint négy héttel egy olyan választás előtt, amelyen a pártja valószínűleg vereséget fog szenvedni – hogy leszögezze azt az ismerős, sőt pedáns álláspontot, hogy mi egy köztársasági államban [republic], nem pedig tiszta demokráciában élünk? Miért erősködött annyira e mellett az álláspont mellett, hogy elmulasztotta megjegyezni: az amerikai rendszerben a hatalom végül is a nép kezében van, ami azt jelenti, hogy képviselei demokráciának is nevezhetnénk?
Gyanúm szerint Lee nemcsak egyszerűen pedáns volt. Mivel aggasztja a választás, amelyben az emberek kinyilváníthatják az akaratukat, Lee lefektette az alapokat ahhoz, hogy kétségbe lehessen vonni a választás eredményét vagy meg lehessen akadályozni a többséget abban, hogy kormányozzon.
Nem annak van most itt az ideje, hogy Anne Applebaum szavait idézzem (11. 01.), hogy a demokrácia alapelveiről és az amerikai demokrácia létéről vagy nemlétéről vitakozzunk. Ha kicsit lenyugszanak a kedélyek, majd erre is sor kerül, amint azt tegnapi bejegyzésem végén beígértem. Most maradjunk annyiban, hogy az „amerikai rendszer” ebben a pillanatban elméletileg és gyakorlatilag is – borulni látszik.
Nem azt mondom természetesen, hogy nem élheti túl ezt a mostani krízist. De azt sem mondanám, hogy egészen biztosan túléli.
[1] Vö. Mark Hertling and Molly K. McKew: Putin’s attack on the U.S. is our Pearl Harbor. Hacking the 2016 election was an act of war. It’s time we responded accordingly. Politico, 2018. júl. 16.
[2] George Packer: Republicans are suddenly afraid of democracy. The Atlantic, 2020. okt. 9.