I. e. 429-ben meghalt Periklész. Vele együtt lassan eltűnt az a nemzedék, amely előkelő családokból jött, retorikát tanult, és mértékkel beszélt a népgyűlés előtt. A helyére egy új típus lépett. Közülük a leghíresebb Kleón, egy bőrcserző műhely tulajdonosának a fia.
Kleón máshogy beszélt, mint az elődei: felgyűrt köpennyel, hadonászva kiabált és gyalázkodott a szónoki emelvényen. Rájött arra, amit ma minden kommunikációs tanácsadó tud: a közönség nemcsak azt figyeli, mit mondasz, hanem azt is, hogyan és milyennek látszol közben. A felgyűrt köpeny azt üzente: „Én nem közülük való vagyok, hanem közületek.”
Két évvel később fellázadt a Leszbosz szigetén fekvő Mütiléné. Kleón a népgyűlésen keresztülvitte, hogy a öljenek meg minden férfit a városban, az asszonyokat és a gyerekeket pedig adják el rabszolgának. A parancsot gyászhajó vitte Leszboszra. Azonban másnap reggelre az athéniakban feltámadt a lelkiismeret. Újra összehívták a gyűlést, és hosszú vita után visszavonták a határozatot. Sebtében elindult a második hajó. Mire a szigetre ért, az első hajó parancsát ugyan már felolvasták, de a végrehajtást még nem kezdték el. A várost egyetlen éjszaka választott el a kiirtástól.
Thuküdidész, a kor legnagyobb történetírója, Kleónt „a legerőszakosabb polgárnak” és „a tömegre legnagyobb hatással lévő embernek” nevezi. Ő nevezi Kleónt démagógosznak is, ezzel az eredetileg semleges szóval, amely a démosz (nép) és az agein (vezetni) összetétele, vagyis „a nép vezetője”. Periklész is az volt. Kleónnal azonban a szó elkezdett elsötétedni. Egyre inkább úgy tűnt, hogy a nép vezetése immár nem a művelt emberek, hanem a tudatlanok és az aljasok dolga.
Kleón sorsa végül a szónoki emelvényen kívül dőlt el. Hosszú évekig ő szónokolt a háború folytatása mellett, és amikor hadvezérként Amphipolisznál neki magának kellett megvívnia azt a csatát, amelyet a saját szavai követeltek, elbukott. Menekülés közben ölték meg a hadvezért.
A démagógosz szó jelentése tehát egyetlen emberen fordult meg. Azon az emberen, aki elsőként értette meg, hogy a nép vezetéséhez elég lehet a nép előtti szereplés is.
Mi változott Kleón óta? Három dolog lett alapvetően más.
Az első: Kleónnak azokat kellett meggyőznie, akik ott ültek előtte, és akik a vita végén döntöttek. Az athéni népgyűlés nem közönség volt, hanem maga a döntéshozó, és a szavazás kimenete valóban nyitott volt. A szónok szavainak súlya volt: hajó indult, emberek haltak meg vagy maradtak életben, és egyetlen jó beszéd másnap akár meg is fordíthatta a tegnapi határozatot. Demagógok ma is ülnek a parlamentekben, de ők már nem az ott ülőknek beszélnek. Leginkább azért nem, mert a döntés többnyire máshol és még azelőtt megszületik, hogy bárki szólásra emelkedne. A szónokok a kamerának beszélnek. A parlament így maga is a hírfolyam egyik helyszíne lett, ahol már csak a szereplés zajlik.
A második: Athénban a nagyszájú szónokot szaván lehetett fogni. Aki a népgyűlésen háborút sürgetett, azt nemegyszer meg is választották hadvezérnek. Kleón is így került Amphipoliszhoz. Láttuk mi lett a történet vége. A demokrácia ez esetben kegyetlenül, de következetesen működött: aki ígért, annak teljesítenie kellett. A szónoki emelvényről egyenes út vezetett a csatatérre.
Mára ez az út nagyrészt elzáródott. Az influenszerré változott performatív politikus nem kerül olyan helyzetbe, ahol azonnal kiderül, mit ér a szava. Ha ellenzékben van, a teljesítménye csak az, hogy szerepel. Ha hatalomba kerül, a kudarcot is szerepléssel kezeli: újabb videóval, új ellenséggel, új ígérettel. Minden perc, minden óra, minden nap felülírhatja az előzőt. A közönség pedig, amely egy pillanatra sem ül nyugodtan, nem követi végig, mi lett a tegnapi ígéretből, mert már a mai érdekli.
A harmadik és legfontosabb: eltűnt a másnap reggel. Mütiléné története nem csak azért megrázó, mert az athéniak kegyetlen döntést hoztak. Hanem azért is, mert egyetlen éjszaka elég volt ahhoz, hogy észhez térjenek. A szenvedély és a megfontolás között ott volt az idő, és ebben az időben valaki nyugodtan érvelni tudott. A második hajó azért indulhatott el, mert az athéni demokráciában volt idő és hely arra, hogy a nép újra elővegye a saját döntését, és vitába szálljon önmagával.
A hírfolyamban nincs visszatérés. Az egyik szenvedélyt nem a megfontolás váltja fel, hanem a következő szenvedély. A higgadt érvelő ma nem jutna szóhoz, vagy ha mégis, a hosszú, árnyalt érvelését senki sem nézné végig. A második hajó nem indulna el, mert senki sem emlékezne rá, hogy az első már elment.
Manapság a szereplés hosszú időre a teljesítmény helyére tud lépni. Végleg azonban nem tudja helyettesíteni. A szereplés azt alakítja, mit gondolnak az emberek, a kormányzás viszont azt, hogyan élnek. És a valóság nagy úr. Az emberek ugyanis nem a hírfolyamban, hanem a saját életükben élnek: abban, hogy van-e orvos a rendelőben, jó-e a gyerek iskolája, kitart-e a fizetés a hónap végéig. Ezen egyetlen videó sem változtat. A szereplés időt nyerhet, de előbb-utóbb a saját tapasztalat erősebb lesz minden előadásnál.
Kleónt a csatatér érte utol. A mai utódait pedig a hétköznapok.
Weber a politikus legnagyobb kísértésének a hiúságot tartotta, azt az igényt, hogy az ember a saját hatását nézze, ne a cselekedete következményét. A hiú politikus a hatalom látszatát hajszolja, és nem azt kérdezi, mit tesz, hanem azt, hogy milyennek látszik közben. Kleón legalább kénytelen volt csatába menni. A maiak közül sokan sosem indulnak el. Ott maradnak az emelvényen, és feltűrt ingujjal pózolnak.
A demokráciának második hajókra van szüksége. Olyan intézményekre, időre és emberekre, amelyek lassítják a pillanat szenvedélyét, és teret adnak a megfontolásnak. Ezt a performatív politika nem tudja megépíteni, mert éppen az első hajóból él.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. november 18-án.