A nemzetek időről időre megváltót keresnek. Ilyenkor valójában át akarják ugrani saját történelmüket.
A megváltó dolga az lenne, hogy lezárja a fájdalmas múltat, és elhozza a nagyszerűség korát. De ez a vágy nem teljesülhet, mert önellentmondást hordoz. Hiszen ha ez sikerülne, az egyet jelentene a közösség identitásának megtagadásával, mert az a közös múltból áll össze. Ezért aztán nincs olyan pont, ahonnan ki lehetne lépni belőle.
A megváltás-igény valójában menekülés. Kényelmesebb egyetlen alakra ruházni a terhet, mint generációkon át, fáradságosan feldolgozni azt, és új úton elindulni.
A megváltó persze szükségképpen elbukik. Hiszen karizmája abból fakad, hogy kívül áll a rutinon, de végül épp ez teszi alkalmatlanná a hétköznapi kormányzásra.
És van a bukásnak egy mélyebb oka is. A megváltó ugyanis strukturálisan nem más, mint a bűnbak megdicsőített változata. A közösség először saját feldolgozatlan feszültségeit vetíti ki rá, aki ezért előbb üdvözítőnek hat, majd – amikor az ígéret (mint mindig) teljesíthetetlennek bizonyul – árulóként tűnik fel.
A közösség, látva a bukást, mégse önmagában keresi a hibát, hanem az elbukott megváltóban. „Hamis próféta volt” – mondják, és elindulnak új megváltót keresni. A kör újraindul. Meddig, hányszor? Ezerszer és milliószor, amíg a világ világ.
Mert az ember jobban szereti, ha megváltják, mint megküzdeni önmagáért.
Hogy ez baj? Ugyan!
Ilyenek vagyunk.
Nincs folyó, amely kordában tudná tartani önmaga áradását.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. augusztus 18-án.
