Talán a megváltó és a bűnbak nem is egymás egymást követő változatai, hanem ugyanannak a kollektív projekciónak a két pólusa. Amíg a közösség azt vetíti ki az egyénre, amivé válni szeretne, addig megváltónak látja. Amikor pedig kiderül, hogy az egyén nem képes megvalósítani a rávetített kollektív fantáziát, ugyanarra az alakra rávetíthető mindaz, amivel a közösség önmagában nem akar szembenézni. Ekkor lesz a megváltóból bűnbak.

Jung felől nézve talán éppen ez az igazán érdekes: amit egy közösség nem tud tudatosítani önmagáról, azt hajlamos megszemélyesíteni. Először fényként, később árnyékként. Így a megváltó bukása önmagában még semmit sem old meg, mert a projekció hordozója eltűnhet, de a projekció szükséglete megmarad.

Ezért talán nem is az a kérdés, hogy mikor találja meg egy nemzet a „jó” megváltót, hanem hogy mikor lesz képes lemondani a megváltó iránti igényéről. Mikor képes elfogadni, hogy nincs olyan személy, aki helyette feldolgozhatná a történelmét, feloldhatná az ellentmondásait, vagy megspórolhatná számára a lassú intézményi és kulturális munkát.

Egyetlen ponton lennék talán kevésbé fatalista. A folyó valóban nem tudja megszüntetni saját áradását, de az ember képes felismerni a saját mintázatait. Nem biztos, hogy ettől megszűnnek, de ettől kezdve már nem egészen ugyanúgy vagyunk a foglyaik.

És itt jut eszembe John F. Kennedy, mert az ő története mintha a modell egy különös változatát mutatná. Nála a megváltó–bűnbak ciklus nem tudott végigfutni. A merénylet megszakította. A karizmatikus politikusból nem lett lassan megkopó, kompromisszumokat kötő, hibázó, hétköznapi politikus. Ehelyett megváltóból mártír, a mártírból pedig mítosz lett.

Kennedy alakjába utólag egy egész elveszettnek érzett Amerika sűrűsödhetett bele: fiatalság, optimizmus, elegancia, a New Frontier és egy jobb jövő ígérete. A halála pedig mintha konzerválta volna ezt a képet. Nem kellett végigélnie azt a hosszú politikai folyamatot, amelyben a karizma szükségképpen találkozik a kormányzás hétköznapi kompromisszumaival.

Talán ezért a történelmi Kennedy és a kollektív képzelet Kennedyje már nem teljesen ugyanaz az ember. És itt kap még egy csavart a megváltó története: a megváltónak nem feltétlenül kell politikailag elbuknia ahhoz, hogy mítosszá váljon. Ha idő előtt meghal, bizonyos értelemben még tökéletesebben betöltheti ezt a szerepet, mert a valóság többé nem tudja megcáfolni a rávetített ígéretet.

Marad a „mi lett volna, ha?”, amelyre soha nem érkezhet történelmi válasz. És éppen ezért szinte bármit bele lehet vetíteni.

Talán végül ez a politikai érettség egyik legnehezebb próbája: amikor egy közösség már nem azt kérdezi, „ki fog megmenteni bennünket?”, hanem azt, hogy „mit kell nekünk magunknak megváltoztatnunk?” Mert lehet, hogy a megváltó iránti vágy sohasem tűnik el teljesen. De attól a pillanattól kezdve, hogy felismerjük benne a saját projekciónkat, már valamivel kevésbé vagyunk kiszolgáltatva neki.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. augusztus 18-án.