– Kedves Ildikó, örülök, hogy rád akadtam s levelezhetünk. Ötven évvel ezelőtt, 1970. október 23-án jelent meg A Hét első száma, erről szeretnék interjút készíteni veled. Emlékszel arra a társaságra?
– Mindannyiótokra szeretettel emlékszem. Rád különösen, hiszen apám is kicsit úgy érzett irántad, mint a nevelt fia iránt. Ti voltatok a második családja: A Hét!
– Ez az „is” nyilván arra vonatkozik, amit megkereső levelemben írtam neked a lapról, amely „szerkesztőt és embert csinált belőlem”, és hogy Huszár Sándor „nekem, aki apa nélkül nőttem fel, ilyen értelemben apát pótolt, úgy éreztem és érzek iránta, komplexusaimmal és elkövetett tévedéseimmel együtt. Apádnak tragédiája volt, hogy az iránta érzett szeretetből kevesebb jutott el hozzá, mint a meg nem érdemelt támadásokból. Zavaros kor volt, zavart lelkekkel. De nem ezt akarom az induló Új Hét portállal felidézni, hanem azt, amivel Huszár Sándornak köszönhetően beírtuk magunkat a történelembe.” Visszatérve: érdekel ez a nagyon kerek évforduló?
– Hogy érdekel-e? Hát ha A Hét apám gyermeke, akkor ennek a gondolatmenetnek a mentén: a testvérem. Persze. Minden érdekel ezzel kapcsolatban – és hadra fogható vagyok. Nota bene! Nem lettem irodalmár, szívesen írok, olvasok, segítek emlékezni, csak kérdezz! De magamtól nem ragadok tollat, mert bár kenyerem a beszéd, de másképpen.
– Kezdjem azzal, mit tudsz apád híres, sokat emlegetett, csupán kis részben napvilágot látott terjedelmes naplójáról? Mondjuk azon nem kellene nagyon csodálkozni, hogy a teljesen más környezetben, Magyarországon nem talált kiadóra…
– A Napló hányattatott sorsát nyolcvanhét éves anyám ismeri igazán. Nála van a kézirat nagy része itt, Békéscsabán. Az ötödik kötet tudomásom szerint hiányzik. Ennek kalandja obskurus. Ismerek ezzel kapcsolatos családi narratívát, de nem szeretnék a szószólója lenni. Szeretném itt leszögezni, hogy sem annak a kornak, sem elődeim tetteinek nem vagyok/nem lehetek a bírálója. Utód vagyok, aki megszenvedte a múltat. És a felmenőim vélt vagy valós cselekedeteiért fiatal felnőttként is értek retorziók. Még Réka lányomnak is jutottak abból a korból feldolgozandó traumák. De ha a jó emlékeket kérded, azok biztosan visszajönnek…
– Akkor kezdjük mindjárt azzal, ami pont ötven évvel ezelőtt történt. Hogyan emlékszel A Hét megjelenésére, arra a napra. Ha jól számolom, tizenharmadik évedben jártál.
– Kristálytisztán emlékszem, hogy 1970. október 23-án a Splaiul Unirii környékén, nem messze a bukaresti otthonunktól összefutottam Földes Ágival, Földes Laci lányával. Izgatott volt. Azt mondta, gyere, Ildi, kérdezzük meg az újságostól: kapható-e apáink közös műve, A Hét című lap első száma?
– Mielőtt A Hétnek köszönhetően elkezdődött fiatalkorod bukaresti szakasza, mire emlékszel a kisgyermekkorodból. Ugye szüleid fontos emberek voltak, Huszár Sándor ismert író, UTUNK-szerkesztő (ő közölte első novelláimat, leveleztünk is), arról nem is beszélve, hogy színházigazgató…
– A színhely, igen, Kolozsvár. 1958. március 8-án születtem. Miután anyám majdnem belehalt a szülésbe, sokáig kórházban, majd táppénzen volt.
Simon bácsi hozta/vitte apámat a hivatali autóval a kórházba, így vittek szoptatni engem.
Itt egy kitérőt tennék. Sem apámnak, sem a húgának nem volt jogosítványa, mert a pályáját a kolozsvári Sörgyár igazgatójának sofőrjeként kezdő id. Huszár Sándor – önhibáján kívül – elütött egy, a labdájáért a kocsi elé ugró gyereket, s az meghalt. Ettől a perctől senki nem vezetett a Huszár családban autót. Én vagyok az első.
Vissza a gyerekkoromhoz… Csecsemő koromban a szüleim a mostani magyar konzulátus épületében laktak albérletben. A házinéni, Sárika néni is sokszor viselte gondomat. Óvódás koromban már a Kétvízközt laktunk, abban a híres A blokkban, ahol a szomszédaink Taub Jánosék, Baróti Paliék, Bodor Paliék voltak. A barátnőm, Ági pedig Kós Károly unokája. A tömbház mögött lévő B blokban Földes Laciék laktak. Mellettünk meg a cigánysor… Sokat bandáztunk, de valaki mindig észrevette, ha marhaságot csináltunk. Egyszer, emlékszem, azt játszottuk, hogy esik az eső. Kavicsokat dobáltunk fel és aláálltunk. Anyáink nem, de Földes Marica meglátta, lerongyolt és kiosztott egy-egy fülest. Így növögettünk mi ott. Arra is emlékszem, hogy Bodor Palika mumpszos volt, és lent játszott az udvaron. Erre anyám engem otthon tartott, nehogy elkapjam. Én feküdtem ki a Palika mumpszát… Gyerekkoromban sokat betegeskedtem. Olyankor az anyai nagyanyám vett pártfogásába. Idősebb korában viszonozhattam ezt, hála Istennek! Utolsó óráiban én gondoskodtam róla. Tizenhat éves voltam akkor. Szóval így…
– Ismerem a helyzetet gyermekkoromból én is. Sok volt a munka, az építeni való…
– Ezért igyekeztem észrevétlen lenni, nem tetőzni szüleim gondjait, stresszes életvitelüket nem nehezíteni. Jól tanultam.
– A román fővárosban is? Mert közben 1971-ben végleg felköltöztetek.
– A bukaresti magyar gimiben nem volt nagyon nehéz osztályelsőnek lenni. Beilleszkedési problémáim nem voltak, bár a kamaszkori lázadozás sem volt idegen tőlem. Kizárólag matekórán a Foisorul de foc melletti kis cukrászdába jártunk. Matekból stílszerűen csak átmenő jegyre pályáztam. Különben szerettem azt hinni, hogy nem apám személyének köszönhetem a jó osztályzatokat.
– Nagy kaland volt Bukarest? Kik látogatták gyakrabban otthonotokat?
– Nagy kaland? Ott kellett hagynom mindent és mindenkit, aki addig fontos volt. Az ismeretlenbe kellett követnünk anyai nagyanyámmal az akkor már egy éve ott élő szüleimet. Szorongtam, és azt hiszem akkor fedeztem fel a későbbiekben gyakran használt túlélési technikát: azt az védelmi mechanizmust, amit – ma már tudom – Freud elhárítás/elfojtásként emlegetett. Elfojtottam a Kolozsvárral kapcsolatos emlékeimet, mintha egy Reset gombot nyomtam volna meg, így éltem túl az első időszakot. Később ezt készség szintre emeltem. A legelső időben a későbbi szerkesztő, a nemrég Ausztriában elhunyt Kászoni Zolti húga, Tünde volt a támaszom, „idegenvezetőm”. Ő vezetett be a magyar iskola rejtelmeibe. Mai napig szeretetteljes kapcsolatot ápolok vele. Hogy kik is látogatták akkorjában sűrűn otthonunkat? Összefolynak az évek, az arcok, a nevek.
– Hogyan élted meg, hogy a szüleid ismert, „fontos” emberek voltak?
– Sehogyan. A bukaresti magyar gimi erre jó közeg volt. Heterogén. A külföldi munkavégzésre aspiráló, ezért bukaresti cégekhez átigazoló székely emberek gyerekei, a bukaresti magyar értelmiség gyerekei és a magyar nagykövetségen, konzulátuson és kirendeltségen dolgozók gyerekei jártunk oda. Egyikőjüknél sem éreztem soha különbnek magamat. És hogyan éltem meg azt, hogy elhivatott, stresszes munkájuk volt a szüleimnek? Erre szocializálódtam.
– Ez érdekes. Hogyan?
– Gyerekkorom óta rátanultam a magányra. Három-négy évesen egyedül ültem az igazgatói páholyban a vasárnapi színházi előadásokon. Hatévesen egyedül jártam ebédelni a csónakázó tó melletti étterembe. Egyszóval szép évek voltak a bukaresti gimis évek. De mivel a marosvásárhelyi orvosira szándékoztam felvételizni, tizenkettedikbe átigazoltam az ottani Unirea Líceumba. Nincsenek jó emlékeim arról az egy évről, bár csodálatos kémiatanárom volt. Őrá hálával emlékszem.
– Hát igen, az orvosi… Hogy sikerült a felvételi?
– Marosvásárhelyen egy pont hiányzott, nem vettek fel. Utána, egy évig, még többet tanultam. Soha nem a fizikával volt bajom, mert abból kis rész kellett, és az ment, hanem az untig magolt anatómiával, amiből a végén a vesszőt is tudtam már. A következő évben felvettek a kolozsvári orvostudományi egyetem gyermekgyógyászati karára. Az egyetemen ismerkedtem meg későbbi férjemmel, Pécsi Zoltánnal, akivel harmincöt évet éltünk együtt, és akinek két gyönyörű gyermeket szültem. 1984-ben végeztem, de már a bukaresti Orvostudományi Egyetemen, ahova volt férjemmel együtt igazoltunk át, én másod-, ő ötödévesként.
– Kihelyezés?
– A sepsiszentgyörgyi megyei kórházban dolgoztam cselédkönyves orvosként a forradalomig. 1990-ben érkeztünk Szegedre a szüleimhez vonattal. A szegedi Orvostudományi Egyetemen tettem sikeres szakvizsgát gyermekgyógyászatból, és az Országos Kardiológiai Intézetben csecsemő- és gyermekkardiológiából. 1990-től 1993-ig a békéscsabai Megyei Kórház gyermekosztályán dolgoztam. 1993 májusától Békescsabán gyermek háziorvosként működöm. Az itt töltött munkás éveimért, azok 25 és 30 éves jubileumán, Békéscsaba Egészségügyéért Hűség díjjal jutalmaztak.
– Én közben 1995-ben jártam a szüleid szegedi lakásán, ott készítettem Huszár Sándorral az interjút A Hét huszonötödik évfordulójára – de ha már ideig jutottunk a beszélgetésben a lányával, megkérdezem: gyermekeitek szintén az orvosi pályát választották?
– Gyerekeim: Réka jogász, közgazdász, Európai Uniós szakmenedzser. Jelenleg babázik, a kétéves gyönyörű fiúunokámmal van otthon. A férjével Budapesten élnek és a NISZ (Nemzeti Infokommunikációs Szakszolgálat) ZRT- nél dolgoznak. Zoltán fiam Neubrandenburgban él szintén orvos feleségével együtt. Ő pszichiáter rezidens.
– Kényes kérdéshez érkeztünk, édesapád betegségeinek, utolsó korszakának éveihez. Meg kell fontolnunk mindkettőnknek, hogy ne nagyon kerüljön szóba olyasmi, amit ő nem szeretne látni, hallani. A szerkesztőségben nagyon aggódtunk, amikor megtudtuk, hogy életveszélyes gyomorvérzése volt.
– Igen, 1983-ban. Én az 1983/84es évben voltam hatodéves medika. (Magyarországon ezt szigorló orvosnak nevezik.) Azon a napon hárman voltunk otthon, az akkor hároméves Réka lányom, apám és én. Egyszer azt látom, hogy Rékuskám szalad ki a fürdőszobából, és bokáig véres a kis lába. Benyitok a fürdőszobába, és ott áll apám és friss piros vér folyik a szájából. Esélytelen volt a mentőket elérni, de itt perceken múlott az élet. A magyar nagykövetségen dolgozó baráti házaspárt: Hodicska Tibit és nejét, Katit hívtam fel, hogy segítsenek apámat kórházba juttatni. Kati végig fogta a kezét. Azt hitte, ott hal meg az autóban. Azonnal hazatoboroztam a hozzátartozóimat, és berohantam a kórházba. A 25 éves jubileumi interjúdban apám említi Zeno Popovici főorvos nevét, neki élete végéig hálás volt, hogy megmentette az életét.
– Hogyan történt?
– Nagy döntést hozott valójában a főorvos úr azon az estén. Eltért a kedvemért a protokolltól, és sikerrel járt. Nekem azt mondta, inoperábilisnak tartja az esetet, ezért nem műti, hiszen úgyis meg fog halni műtét közben… Én akkor arra kértem, adja meg apámnak az esélyt, hogy műtét közben haljon meg! Észérvnek tűnt? Vagy csak megérintette a gyermeki bizalom a csodában? Egyszóval a Huszár család hősévé avanzsált. Megműtötte. Utána pár nap múlva újra műtötte. És megnevezte az akkori Romániában hiánycikknek számító infúziós oldatokat és antibiotikumokat. Ezeket a magyar nagykövetség szerezte be. Mi pedig a volt férjemmel felváltva ültünk az ágya mellett három hónapon át a kórházban, hogy valóban ő kapja meg az életmentő szereket, és ne más! Nehéz hetek voltak – de életben maradt!
– Kétségtelen, hogy az eltávolítása okozta stressz nem kis szerepet játszott a balesetében. Azt a koncepciós eljárást, a megdöbbentő igazságtalan döntést sohasem fogom elfelejteni. Nem lehetett könnyű nektek.
– Emlékszem, a Reuters bemondta: „A romániai magyar értelmiséget újabb csapás érte! Leváltották Huszár Sándort!” De mindannyiunk élete megváltozott akkor. Egy örökmozgó, másokért, a romániai magyarságért mindig, a végsőkig elmenően tenni kész, agilis emberből lett egy mellőzött, üldözött lelki roncs. Kaptunk ebből mi, a család is jócskán. Igen, stressz okozta a gyomorfekélyét, ami a gyomorartériát, az artera coronaria gastricat erodálta. Nem szívesen emlékezem a kórházból való hazajövetele utáni időszakra. Nem sokkal utána a magyar nagykövetség közbenjárására útlevelet kaphattak. Ketten anyámmal, otthagyva berendezett lakást, tárgyi emlékeket, egy egész életet, Magyarországra költöztek. Mondják: öreg fát nem könnyű átültetni. Ez velük is így volt, ötvenöt, illetve ötvenkilenc évesen. Kezdetben volt Nyakas Szilárd szerkesztésében egy állandó rádió rovata Kitépett naplólapok címen. Hát ez aztán jó apropó is volt arra, hogy a Securitate engem hol így, hol úgy emlékeztessen arra, hogy én és a családom ott élünk és ott is maradunk Romániában, mert mi útlevelet biztosan soha nem kaphatunk. Ezért sikerült csupán a káosz pillanataiban útlevelet kapnunk, s megismételve a szüleim sorsát: hátrahagyva mindent, egy bőrönddel kezdhettünk új életet 1990-ben a Szegedhez közeli Békéscsabán.