Gondolatok Reményi József Tamás levele után
Reményi József Tamás valószínűleg az egyik utolsó pillanatban, másfelől hihetetlenül jókor írta meg „nyílt levelét” a Szőcs Géza és tanítványai jelenségről (Nyílt levél az írótársakhoz, ÉS, 2017/29., júl. 21.). Az ilyen-olyan irodalmi tevékenységgel álcázott közpénztolvajlásról.
Kiállása nemcsak felemelő, de sokaknak reményt is ad. Azoknak mindenképpen, akik bizony szinte elhasználták magukat a folytonos és egyre hiábavalóbbnak látszó kiállásokban, és már ők is megmosolyogták néha, mennyi civil tiltakozást, nyílt levelet írtak alá folyó negyedévben, vagy az éterben elszálló interjúban beszéltek arról, hogy „ez így nem mehet tovább”.
Nem érdem, és még csak nem is önigazolás ez, szomorú kiégettséggel írom, hogy én is ilyen vagyok, és nem tudok eléggé hálás lenni Reményinek. Se kedvem, sem erőm nem lett volna még egyszer felemelni a szavam, émelyegve a megmondóemberség mételyétől és/vagy a megbélyegzettségtől, a „liberális károgó” érdemtelen pozíciójától.
Amikor hat éve egy publicisztikámban „a magyar kultúra árulójának” neveztem Szőcs Gézát (Árulók, Vasárnapi Hírek, 2011. október 16.), sajnos nem voltam sem elég higgadt, sem elég pontos, és az indulat nagy részben hiteltelenné tette írásomat. Józanságra, érvekre, tényekre lett volna szükség, mert akkoriban bizonyos szempontból még tartott az „egykori költő” hitele Magyarországon. Vagyis részemről illendő és hasznos lett volna a pontos bírálat. Kolozsvárott és Erdélyben akkorra már régen kitelt a becsülete, ahogy a legfőbb tanítványnak, Orbán János Dénesnek is. Vagyis, egy ottani nézőpontból narrálva a történetet, talán hitelesen lehetett volna keményebb, radikálisabb hangot megütni.
A kilencvenes évek második felében az Előretolt helyőrség rövid, alig néhány éves fénykorát követően, nagyon hamar megjelentek a mai maffiaelemek. És ezt a fiúk nem is rejtették véka alá. Hogy büszkék voltak a verőlegényeikre, a drága autókkal száguldozó sameszokra, az az ő dolguk. De az már számomra is szégyenletes emlék, hogy legtöbben pletykaéhes döbbenettel és némi különös csodálattal figyeltük az ottani új generáció módszereit. Az így-úgy szerzett kocsmák, éttermek, fogadók hirtelen szaporodását. És vagy csak én nem hallottam, vagy nem jól emlékszem, de hitem szerint senki nem mondta, hogy „állj”. És még ennél is fontosabb, hogy az „ősbűn” mellett is félrenéztünk, az elsíbolt „anyaországi” milliók, az erdélyi magyar kisebbség ellopott vagyona sem nagyon érte el a magyar értelmiség, de még az írók többségének ingerküszöbét sem.
Még nem fordult meg a század, de az ifjú tanítvány már megfogalmazta, és sokszor, nagy társaságban is elismételte ars poeticáját. Akkorra már nem Szőcs költészete működött előtte példaként, hanem a mester gesztusai, tempói lettek metaforává, a pesti útjai, mondjuk, a konzolon tartott nagy címletű pénzekkel, a lekenyerezett járőrökkel.
Akkoriban, talán, bár ez nagyjából megítélhetetlen, itt lett volna több erő és lehetőség, hogy az elvileg egységesnek képzelt magyar irodalmi élet fellépjen valahogyan a belső romlás ellen. És ki lehessen mondani, hogy bár a politikai játszmák mindig felszabdalták és korrumpálták, egymás ellen fordították az irányzatos elkötelezettségű és sajnos gyakran nyájhűséghez szokott magyar írókat, ezek az új módszerek belülről indítanak, proaktívan tagozódnak be és lesznek eggyé a magyar politikai térrel. És ez nem lehetséges, ez az irány, ez a módszertan az irodalom paradigmatikus hatástörténetében nem legalizálódhat, ne legyen normálissá, elfogadottá, hogy korrupt politikussá lett egykori írók demonstrálnak minket.
Nyilván mindenkinek van mentsége, miért hallgatott. Biztosan nekem is volt, és ma is könnyen találnék. De már ehhez sincs kedvem. Mert persze tanúja voltam annak is, hogy ez a kis fesztáv milyen hamar kapott nagyobb partokat. Az új század elején – a vásárolt írói díjak (egy József Attila, egy Kossuth), zsugorfóliázott és harmincmilliós, platós terepjárókkal „terjesztett” díszkiadások, a milliókért tákolt monográfiák idején – már tisztán látszott, hogy itt nem lesz elég sóhajtozni és a „szekértáborok” emlegetése mögé bújni.
Ahogy mi hallgattunk Szőcsék kolozsvári dühöngése idején, úgy hallgatnak az ottaniak most, hogy megszabadultak tőlük. Sajnos nincs mit egymás szemére vetni. Hogy nekünk most mit jelentene a jóval egészségesebb és tisztább erdélyi kulturális közélet „jajszava”, mondanom sem kell. Sokat. De távol álljon tőlem, hogy számon kérjem, vagy ne adj’ isten, reméljem ezt a gesztust, és még csak nem is azért, mert annak idején mi sem tettük meg, de mert ebből a beszédpozícióból, természetesen, csak a saját hibáimat van lehetőségem lajstromba venni.
Krusovszky Dénes fontos megállapítása (A közép széle és vége, ÉS, 2017/32., aug. 11.), miszerint Reményi levele azt bizonyítja, hogy lehetetlenné vált a kulturális közéletben az úgynevezett „középen állás”, egy másik problémába is bevezet minket.
Teljes bizonytalanságban élünk, kétségbeesve, alig maradt független fórum, méltósággal pályázható alapítványi pénz, ösztöndíj, alkotóházi hely, színházi munka. Elfogyott a levegő, és ebben a fojtogató helyzetben rémült centizgetés folyik, mi mennyire kínos, mi mennyire becstelen. Érinti-e a Hévízet a hévizi menekültes „eset”? Csak azért jobb-e az MMA, mint a Szőcs/OJD-féle „iskola”, mert ott „nagyöregek” is vannak? Az NKA szürke/fekete alamizsnája korrumpál vagy nem? A passzív ellenállás végletes formáiban az is felmerül, hogy saját adónk visszaforgatása mindenképpen korrupció, szükségszerűen az, mert ezek adják. De ha ezt, a végletesnek is nevezhető álláspontot nem gondoljuk életszerűnek, egy felelős értelmiséginek akkor sem csak a „középen állás” lehetősége van megszűnőben. Ha valamelyest is fontosak számára az európai normák, a becsület, mindenestül újra kell definiálnia magát.
Mert a baj nagyobb annál, mint hogy lesz-e jóságos öreg, állami mentor bácsi Orbán Jánosból. A belső, proaktív, az irodalmi teret politikaivá kijátszó korrupció, az interiorizáló politikai betagozódás paradigmaváltó erejű. És ez azt jelenti, hogy ez a világkép, ez a módszertan szükségszerűen felszámolja, megszünteti és érvényteleníti azt a gyönyörű hagyományt, amit a felvilágosodás óta irodalmi életnek, vagyis az írók önmagukkal és a magyar mondattal szemben érzett felelősségének gondolunk el.
Megjelent az Élet és Irodalom LXI. évfolyama 33. számának Publicisztika rovatában 2017. augusztus 18-án.
