Az átkosnak nevezett időben, vagyis 1989 előtt, az államilag fenntartott színházaknak bevételeik jelentős részét jegyeladásból kellett előteremteniük. Szinte hetente jártuk a vidéki kultúrházakat, és vittük előadásainkat olyan színpadokra, amelyek sokszor csak fele- vagy negyedakkorák voltak, mint az otthoniak. Már a bemutatóra elkészült az úgynevezett kiszálló díszlet is: eleve úgy tervezték, hogy utaztatható legyen.
Nagyon szerettem ezeket a tájolásokat. Igazából akkor ismertem meg alaposabban Erdélyt. Négy-öt órával előadás előtt érkeztünk, mert együtt utaztunk a műszakkal, akiknek be kellett rendezniük a színpadot. Szerettem díszletet hordani, noha nem volt kötelező, és szerettem sétálni is abban a helységben, ahová éppen mentünk. Játszottunk mindenhol. Sok kollégának nyűg volt ez, amit ma már megértek.
Az 1989-es változások után hamar leszoktunk erről. Sokan úgy vélték, elárultuk a vidéket. Hiába szerveztünk az utóbbi években kényelmesebb buszokat a vidéken élőknek, az érzés már nem ugyanaz. Igen, valamilyen formában magára hagytuk a dicsőszentmártoni, ludasi, radnóti, dézsi, erzsébetvárosi, szovátai, segesvári magyar színházszerető közönséget. A kultúrházak nagy része közben lepattant lebújjá vált. Új kor épült: sportpályáké, csarnokoké, látványberuházásoké.
És ezzel egy időben magára hagytuk a műkedvelő színjátszást is. Pedig sokáig a kisebb települések a maguk szórakoztatására, főleg a téli időszakban, saját előadásokat készítettek. Közösséget építettek. Híres volt a dicsőszentmártoni és a régeni műkedvelő társulat. A profi színházak segítséget nyújtottak: színdarabokkal, szakmai tanácsokkal, nem egyszer kosztümökkel is.
Mára? Alaposan rá kell keresni az interneten, hogy megtudd: van még élet a nyikómalomfalvi színjátszóknál, Dicsőben is pislákol a színház, és Szováta roppant komolyan veszi a 2012-ben Kovács Katalin által alapított Szarkafészek színjátszó csoportot.
Tudom, nem dicsőség, de én csak most jutottam el megnézni őket. Legyőztem a távolságot és Ray Cooney iránti ellenszenvemet, és megnéztem a Család ellen nincs orvosság című kétrészes komédiát.
A helyszín az 1940-es években épült kultúrház, amelyet ma a katolikus egyház működtet. Vagyis közel nyolcvanöt éve nem akadt polgármester vagy megyei tanács, amely kulturális hajlékot épített volna ennek az európai hírű fürdőtelepülésnek.
Mindent félretéve: remekül szórakoztam. (Csak tíz centivel lenne nagyobb a székek közötti távolság!)
Igazi, nevetőizmokat megdolgoztató előadás volt, bűbájos emberekkel, akik nem akarnak megfelelni senki másnak, csak a közönségnek. A közönség pedig, mint egy bejáratott rockkoncerten, az első pillanattól az utolsóig mindent díjazott, ami a szeme előtt történt. Ilyen harmónia játszók és közönség között ritka.
Néha úgy éreztem magam, mint egy marslakó, de még most, másnap is melegséggel töltenek el a látottak. Ugyanakkor roppant tanulságos is volt az este, mert a szereplők természetes módon közelítettek a szöveghez és a helyzetekhez, és olyasmiket is észrevettek, amelyeket a profinak mondottak sokszor nem. Nekem ez igazi tiszta forrás volt.
Milyen jó, hogy vannak még ilyen lelkes emberek, akik a napi taposómalom mellett összegyűlnek a kultúrban, szórakoztatnak és közösséget építenek. Nem érdemelnének nagyobb nyilvánosságot, nagyobb figyelmet? Mi lenne, ha pályázatokat írnának ki az ilyen társulatok támogatására? Mi lenne, ha a színdarabszerzők nekik is írnának darabokat? Mi lenne, ha néha az újságok is írnának róluk? A munkájukról, hogy bejárták a Sióvidéket, a Küküllő mentét!
Szóval: kalap le, Szarkák! Köszönöm a szép estét.
Szász Barna, Kulcsár Zoltán László, Szász-Bíró Botond, Adorjáni Ildikó, Kiss Zsófia, Szász Teréz, Bíró László, Fülöp Mihály, Csontos Levente, Pásztor Piroska, Szabó Tibor. Társulatvezető Adorjáni Ildikó.
