Egy parlamenti választás után lehet-e „csőcseléknek” minősíteni a választók legnagyobb többségét, vagyis azokat, akik voksaik révén hatalomra juttatták az általuk preferált politikai erőt?
Mert a magyarországi választások után a vesztes oldalról repkednek az ilyen és ehhez hasonló lekezelő, utálkozó, átkozódó, sértegető internetes bejegyzések. Amiből
logikusan következik, hogy egy választás veszteseinek a hívei képtelenek sportszerűen kezet nyújtani a nyerteseknek, sőt, a kudarc által kiváltott ingerültséget még a korábbinál is nagyobb mértékű felsőbbrendűségi komplexus tüneteivel tetézik. Nyilvánvalóan egyeztetett szókészlettel, jelzős szerkezetekkel festik le bohóccá, embertelenné, jogsértővé, demokráciaellenessé az új hatalom vezetőit és annak csaknem három és félmilliónyi szavazóját.
És most tekintsünk el attól, hogy ki kit győzött le! A társadalom nem csupán látásmódjában, világnézetében osztódott radikálisan kétfelé. Az ugyanis természetes, hogy az előbb még hatalmat birtoklók ellenzékbe kerültek, de ez, ami itt történik, nem más, mint szándékosan félreértelmezett ellenzékiség.
Történelmi léptékű rettenet kezd terjedni közöttünk, mégpedig az, hogy egy modern, európai, civilizáltnak mondott országban bármelyik térfél „nemzeti oldalnak” meri címkézni önmagát, hiszen ez a kifejezés önmagában is a nemzethez nem tartozás bélyegét nyomja rá a társadalom másik részére.
Azt persze nem lehet elvárni, hogy a huszonegyedik században a társadalom minden tagja egyféleképpen lássa ugyanazt a világot, ugyanazt akarja vagy remélje, ugyanolyan narratívát álmodjon. Az viszont elfogadhatatlan, hogy a kudarcba fulladt rendszer egyik vezető politikusa a választások után nyilvánosan úgy fogalmazzon: „Lehet, hogy a sátán most csatát nyert, de Jézus Krisztusé a győzelem”. Nem tudom másként értelmezni ezt a fajta érvelést, csak úgy, hogy a választók akkor cselekedtek volna helyesen, ha Krisztus szellemében, „ihletett” szavazatokat helyeznek az urnákba, nem pedig sátáni akarat szerint döntenek.
Ez a fenti politikusi kijelentés kísértetiesen illeszkedik abba a szemléletbe, amely szerint bizonyos politikai vezetőket – konkrétan a most távozót – maga a jóisten küldte le hozzánk a földre. Ezt nem én találtam ki, tucatjával olvastam az utóbbi években, főleg erdélyi facebook-bejegyzésekben. Németh Sándor, a Hit Gyülekezetének alapítója gyakran hivatkozott Szent Pálnak a rómaiakhoz írt levelére, amely szerint minden
földi hatalom Istentől származik és általa rendeltetett. Ezt sokan a fennálló kormányzat vallási legitimálásának tekintették. Nem volt nehéz annak tekinteni, hiszen Németh Sándor közvetlenül a választás előtti hetekben fejtegette hosszan ezt a gondolatot a közönsége előtt.
De ebben a mederben haladva különösképpen bizarrnak, de inkább nevetségesnek tűnik, hogy a most hatalomra jutott sátánt ilyen „alacsonyan szálló”, köpködő, suttyó stílusban froclizzák. A háború elvesztése után gerillaharcot folytatni – a mocskolódás, a frocli, a lenézés és az anyázás fegyverével – inkább csak dühöt levezető pótcselekvés, nincs köze az új hatalmat okosan bírálni képes ellenzékiséghez.
Nem véletlenül jut sokunk eszébe Hiroo Onoda, a Japán Birodalmi Hadsereg hírszerző tisztje, akit 1944 végén a Fülöp-szigetekhez tartozó Lubang szigetére küldtek gerillaharcra. A feletteseit és a császárát, a mitizált hatalmat mélységes hittel szolgáló katona számára szent volt a parancs, amely szerint addig folytassa a harcot, amíg vissza nem térnek érte. De körülötte változott a valóság, 1945-ben Japán kapitulált, a ledobott
amerikai röplapok, újságok híreit azonban ugyanúgy nem hitte el, mint ahogy a pár héttel ezelőtt még Magyarországon regnálók sem hitték el a felmérési adatokat. A japán tiszt csak 1974-ben rakta le a fegyvert, miután egykori felettesének a szavát és parancsát elfogadta. Onoda életképtelen lett volna a háború utáni valóságban. Hiszen akinek egész életében csak a dac és a harc jelentette az énképet, az már soha nem lesz képes ellenség nélkül létezni tovább.