„Apuci, vegyél nekem majmot!” Még a fülemben cseng a hatvanas évekből az egykori rádiós vidám jelenetnek ez a mondata, amelyben a gyerek követelőzésére az atya nyersen, röviden válaszolja: „Hát még mit nem?”
Ma is elgondolkodom: miért is nem kaphat majmot a kölyök, ha arra vágyik? Azért, mert nincs rá pénz, vagy azért, mert a pénz fontosabbnak ítélt dolgokra kell? Értékítélet vagy gazdálkodási logika?
Ha jól belegondolunk, a magyarországi és romániai politikai életnek ugyanezt a típusú gubancot kellene megoldania ezekben a hetekben. Kell-e, lehet-e – átvitt értelemben – pénzt költeni a jólétet és szórakozást nyújtó majomra, avagy szó sem lehet róla?
Ezért hangos a vita Budapesten és Bukarestben is arról, hogy erős „politikai kormányzásra” vagy erős „szakértői kormányzásra” van szükség.
Kétségtelenül más és más logika alapján működik az egyik és a másik. A politikai kormány nem pusztán irányít, hanem politikai akaratot hajt végre, vezetői pártpolitikusok, választási ígéreteket kell valóra váltania, különféle társadalmi csoportok érdekeit ütközteti, kompromisszumokat köt, közben kínosan kell ügyelnie a hatalom megtartására, szimbolikus és érzelmi döntéseket is hoz, olyanokat, amelyek értékválasztást is jelentenek. Például azt, hogy családtámogatásra vagy inkább egészségügyre adjon több pénzt, korlátozza-e vagy inkább liberalizálja a bevándorlást, piacpárti vagy újraelosztó gazdaságpolitikát kövessen.
A tisztán szakértői (más szóval technokrata) kormány általában nem „normál” politikai helyzetben jut szerephez, csak akkor, amikor a pártrendszer megbénul, gazdasági összeomlás fenyeget, külső nyomás nehezedik az országra, vagy a politikai elit elveszíti a hitelességét, nincs stabil parlamenti többség. Vagyis amikor nincs idő ideológiai vagy
értékrendi vitákra, mert ég a ház. Ilyenkor gyakran közgazdászok, jogászok, pénzügyi szakemberek, szakmai tekintélyek, közigazgatási vezetők kerülnek előtérbe. Az ilyen kabinet inkább adminisztratív és technikai jellegű.
Olaszországban például sok ilyen kabinet alakult, részben a széttöredezett pártrendszer miatt. Többször volt jegybankelnökök, bankárok álltak átmeneti kormányok élén, mint Carlo Azeglio Ciampi a Tangentopoli néven elhíresült korrupciós botrányok után, vagy Mario Draghi, a korábbi Európai Központi Bank elnöke a COVID-válság idején. A görögországi államcsődközeli helyzetben Lukasz Papadimosz korábbi jegybankelnök
vette kezébe a kormányrudat azzal a feladattal, hogy végrehajtsa a népszerűtlen megszorításokat és megőrizze az eurózóna-tagságot.
Magyarországon Bajnai Gordon válságkezelő kabinetje töltött be hasonló, tűzoltó jellegű szerepet.
A fentiekből ésszerűen következik, hogy a politikus és a szakpolitikus karaktere között alapvető különbség van. Az előbbi narratívákat alkot, mozgósít, érzelmekkel dolgozik, szövetségeket épít, nem feltétlenül mély szakértője egy területnek, de érzi a közhangulatot, tud egyszerűen beszélni, képes dönteni bizonytalanságban, elviseli a konfliktust, képes hatalmi játszmákban működni.
Ezért a nagy politikusok között sok a karizmatikus, domináns, sőt olykor színpadias személyiség. A szakpolitikus viszont elsősorban analitikus, rendszerszintűen gondolkodik, adat- és részletorientált. Őt jellemzően kevésbé érdekli a politikai show, inkább az intézmények működésére összpontosít, kevésbé karizmatikus, inkább
technikaibb gondolkodású.
Ebből következően sok jó szakpolitikus rossz kampánypolitikus lenne, mert túl bonyolultan fogalmaz, túl sok árnyalatot lát, kevésbé szeret leegyszerűsíteni. És fordítva is igaz: sok sikeres politikus gyenge szakpolitikus lenne, mert nem mélyül el a részletekben, inkább a hatalmi és kommunikációs dimenzióban erős.
Ami a mai a magyarországi és romániai közéletet illeti, az élet nem kínál ilyen tiszta képleteket, színtiszta „politikamentes” kormány ugyanis nem létezik. Mert már az is politikai döntés például, hogy egyáltalán mit tekintenek problémának, kinek az érdekei az előbbre valók, milyen társadalmi árat fogadnak el.
A modern demokráciáknak a legnagyobb dilemmája: hogyan lehet összeegyeztetni a demokratikus-politikai akaratot a szakmai racionalitással. Különösen mostanában, amikor a társadalom nagy családja számára a majomparádé hiányzik a legkevésbé.