„Temetni jöttem Caesart, nem dicséni”. Shakespeare drámájában Marcus Antonius mondja ezt a halott császár holttesténél. A szónok beszéde elején még pártatlan semlegességgel próbál beilleszkedni a közhangulatba, látszólag elismeri a császár ellenzékének igazát (akik szerint Caesar hatalommániás volt és zsarnok), majd mesteri retorikai fogással fokozatosan lázítja a rómaiakat Brutusék ellen. Sikerült a csel.
Mert tudjuk, hogy a világban a retorikai varázslat, a szóbeli befolyásolás
művészete mindig nagyobb erőt jelentett, mint egy harci dandár.
Nyugodtan állíthatom: Marcus Antonius a mai influenszerek elődje.
Ugye, nap mint nap tapasztaljuk, hogy korunkban az influenszerek vették át a hatalmat az emberek lelke, világlátása, előítéletei és sokszor belső hitéletük felett is. Ennél is nagyobb baj, hogy az emberek leszoknak a „hírfogyasztásról”, már csak a valódi események megrágott falatjait nyelik tájékozódási táplálékként.
Nagy csalódás ez nekem, aki ötven éven át az „újságírás” nevet viselő, rendkívül összetett szakmát űztem. Már a magyarországi Kádár-korszak utolsó évtizedében is megkövetelték a hírügynökségi és napilapos szerkesztők, hogy amikor tényhíreket, ténytudósításokat közlünk, ne legyünk a híranyag tartalmának „szereplői”. A rendszervátlás után még inkább követelmény volt, hogy objektivitásra törekedve azt
írjuk le, ami „van”, ami „történt és történik”, ne egyéni véleményt bújtassunk bele. Mert a vélemény kifejtésére ott vannak az egyéb műfajok, mint például a kommentár, a pubblicisztika, a tárca, az esszé, és így tovább.
„A hír szent, a vélemény szabad” – hangzik a mostanában kissé elfeledett szakmai hitvallás.
A médiamunkások számára tehát van tere a szubjektivitásnak. A publicista például elsősorban véleményeket, értelmezéseket fogalmaz meg. Nyíltan vállalhat politikai vagy világnézeti álláspontot, érvekkel próbál meggyőzni. Persze, befolyásolni akarja a közéleti vitát, de mondandóját érvekkel kell alátámasztania, ráadásul cikkének rendelkeznie kellene egyfajta világos, jól követhető belső szerkezettel, logikával, hiszen önálló szakmáról van szó, melynek szabályai vannak.
De ha ugyanez a publicista aznap hírszerkesztői beosztásba kerül, már köteles kikapcsolni saját személyét a tényhír megírásakor.
A véleménycikkírók esetében mostanában egyre inkább fellángol a vita arról, hogy ki minősül újságírónak és ki „propagandistának”. Az újságíró alapfeladata – mint már említettem – a tények feltárása és bemutatása. Információkat gyűjt, ellenőrzi a forrásokat, több nézőpontot is bemutat, törekszik a tényszerűségre. Ha pedig véleményt ír valamilyen más műfajban, abban sem szabad, hogy tetten érhető legyen bármilyen,
sajtószakmán kívüli politikai és gazdasági háttér befolyása, sugalmazása.
A propagandistának viszont minden megnyilatkozásából ordít, hogy valamilyen ideológiát, pártot vagy hatalmat szolgál. Nem elsősorban a valóság árnyalt bemutatására törekszik, hanem a közönség meggyőzésére egy előre meghatározott irányba, így hajlamos lehet a tények szelektív kezelésére, az ellenérveket gyakran elhallgatja vagy hitelteleníti.
A propaganda nem attól propaganda, hogy valaki erős véleményt mond, hanem attól, hogy az információkat következetesen egyetlen politikai vagy ideológiai cél felé tereli.
Mivel azonban a közösségi média, a digitális térben zajló kommunikáció, a mesterséges intelligencia szemfényvesztő hatásai miatt az emberek többféle „objektív valóságot” látnak, szabad lett a pálya az influenszerek előtt. Ez nem egy pontos szakmai kategória, olyan személyt jelöl, aki a nyilvánosságban – jellemzően közösségi médián keresztül – képes befolyásolni mások véleményét, ízlését, fogyasztói vagy akár politikai döntéseit. Az influenszer nem feltétlenül újságíró, nem feltétlenül szakértő, és nem feltétlenül ideológiai szereplő, nem nevezhető propagandistának sem. Személyes márkát épít, saját
személyisége gyakran fontosabb, mint maga a tartalom.
Nincs mit tenni, a kommunikáció mai világában a hagyományos sajtó – melynek fél évszázadon keresztül a művelője voltam – egyre nagyobb teret veszít, és pusztulni látszik a világ tisztán látható egységes képe is.
A korszellem nem kedvez a tiszta tükröknek, melyeket egyszerűn és pőrén csak híreknek neveznek. Amelyeket azért én – mégis optimistán – dicsérni jöttem, nem temetni.