Legutóbb a győztesek nagyvonalúságáról beszéltem, arról, hogy hosszú távon miért nem szabad megalázni, a végletekig kizsigerelni a veszteseket, mert az további konfliktusok számára készítheti elő a terepet.
Ezúttal viszont annak a gondolatnak szeretnék néhány percet szánni, hogy miként kellene viselkednie annak, aki akár egy békés versenyben, akár egy kíméletlenebb küzdelemben alulmarad.
A magyarországi választások tanulságaitól két és fél hét óta hemzseg a világháló, észveszejtően sokszínű a vélemények palettája, elhűlve látom, mennyi mindenki tartja magát okosabbnak a másiknál, mennyien ragadtak bele saját elő- és utóítéleteikbe. Ez persze nem új a történelemben: a háborús vagy vértelen viadalok legyőzöttjei többféle formában viselkedtek úgy, mintha ők arattak volna diadalt.
Ha háborús példát keresek, az első világháború után Németországban kialakult úgynevezett hátbaszúrás mítoszát említhetném, amely amolyan összeesküvés-elmélet volt. Eszerint a német hadsereg a harctéren veretlen maradt, és a vereséget állítólag a hátországban tevékenykedő politikusok, szocialisták és zsidók árulása okozta. Ez a mese lehetővé tette, hogy sokan ne vereségként, hanem „elrabolt győzelemként” értelmezzék a háborút. De felidézhetném azt is: a vietnámi háború után az Egyesült Államokban sok
politikai és katonai szereplő úgy állította be a történteket, hogy „katonailag nem veszítettek”, a vereség a politikai akaratnak, a közvélemény megváltozásának és a stratégiai korlátoknak volt tulajdonítható.
Hasonló jelenséget tapasztaltunk a 2020-as amerikai elnökválasztás után, amikor Donald Trump többször kijelentette, hogy valójában ő nyert, és választási csalás történt, noha ezt bíróságok és vizsgálatok nem támasztották alá. Hasonló retorika más országokban is előfordul, ahol vesztes politikusok „erkölcsi győzelemről” beszélnek, vagy megkérdőjelezik az eredmény legitimitását.
A hidegháború végén a Szovjetunió összeomlott, de egyes narratívák szerint ez nem vereség volt, hanem „belső reformok következménye” vagy „stratégiai visszavonulás”. Sportban is gyakori az ilyesmi: egy vesztes csapat úgy kommunikál – különösen vitatott bírói döntések után –, hogy „mi játszottunk jobban”, vagy „erkölcsileg mi nyertünk”.
A politológusok felhívják a figyelmet, hogy ilyen esetekben nem beszélhetünk feltétlenül hazugságról. Az elemzésekben gyakran találkozunk a „kognitív disszonancia” fogalmával, ami lényegében azt jelenti, hogy nehéz elfogadni a vereséget, inkább átértelmezik a történteket, önigazolásba menekülnek. Szerepet játszhat az identitásvédelem szempontja, vagyis az, hogy egy veszteség olykor az önképet fenyegeti, ezért az érintett inkább új narratívát épít.
Van tehát különbség a „hazugság” és az „átkeretezés” között. Az előbbiben tagadjuk a kudarc tényét, a másikban ellentétes értelmezést adunk a dolognak, abban a szellemben, hogy „elvesztettük ugyan, de miénk az igazság, miénk a jövő, miénk az erkölcsi fölény”. Ez utóbbi hozzáállás ugyanakkor visszaüthet, ha túl nyilvánvaló a valóság és a narratíva közti szakadék, vagy ha hosszú távon akadályozza a tanulságok levonását és az alkalmazkodást az új helyzethez.
Nem tudok szabadulni a Gyalog galopp című brit paródiafilm egyik jelenetének az emlékétől. A Fekete Lovag párbajt vív a királlyal, aki először a lovag egyik karját vágja le, de ez utóbbi folytatni akarja, így elveszti rögtön a másik karját is. Ekkor már két lábával rugdosva erőlteti a viadal folytatását, emiatt a király lemetszi az egyik lábát, a lovag viszont egy lábon ugrálva ordítja a királynak, hogy „gyerünk, gyáva féreg, folytassuk!”. Miután a másik lábát is lemetszi, a földön már csak egy végtagok nélküli test üvöltözi, hogy hajlandó kiegyezni döntetlenbe vagy harapással fogja megsemmisíteni a legyőzőjét.
Miért is ez a filmbéli jelenet jut eszembe, amikor megrökönyödve tapasztalom a vesztes politikai vezetőknek, a korábbi udvartartás immár bukott tagjainak felsőbbrendű dölyfét, gúnyos retorikáját, azt, hogy a győzőkkel szembeni lekicsinylő stílusban, kaján ábrázattal játsszák el a pofán csapottak szánalmas színjátékát. Ez nem puszta kognitív
disszonancia, ez a megátalkodott veszteni nem tudók realitás nélküli önteltsége, amelynek már nincs köze semmiféle magasztos ügyhöz.