Éppen elkezdtem írni ezeket a sorokat, amikor csengetett a telefon, és a rádió román irodalmi adásainak rokonszenves szerkesztőnője bemutató jegyzetet kért tőlem a fiatal romániai magyar költőkről: Lászlóffyról, Szilágyiról, Farkas Árpádról…
Irigykedve elgondolkoztam egy pillanatra: hát Lászlóffy Ali még mindig fiatal? Bárcsak az lenne (én is fiatalabb lennék akkor)! Persze, az évek számát tekintve az is, hiszen innen van még a negyvenen, költőként azonban már rég a legjelentősebbek között van a helye, életkorra utaló jelző nélkül. Verseit, gyors egymásutánban megjelenő köteteit irodalmi eseményként köszöntik az olvasók, sajtóban, tanácskozásokon, baráti asztalnál súlya, nyomatéka van a szavának (ami pedig elég ritka jelenség a mi kicsiny irodalmi életünkben). Hol van már az a rövidnadrágos, irodalmi érdeklődésű és kíváncsi, nagyosan komoly kisdiák, akinek Veres Zoltánnal együtt megismertem, úgy 1952 táján, még az Utunk lábasházi, régi szerkesztőségében! (A kérdés különben csak költői, mert tudom, hogy hol van immár maradandóan: a műveiben.) Mai helyéről, jelentőségéről, szerepéről íme itt az újabb bizonyíték: az Igaz Szó ez évi 4. száma Lászlóffy Aladár műhelyébe kalauzol. Ehhez a kitűnő összeállításhoz készültem néhány sort fűzni, amikor a telefoncsengő (a tőle megszokott konoksággal és bénító következetességgel) megzavart, ezt a némileg nosztalgikus gondolatsort előhívva.
Valójában azonban csak közvetve kapcsolódik Lászlóffyhoz, az íróhoz és a köréje csoportosuló írásokhoz a mondandóm. Noha szívesen időznék az ezúttal versben és novellában egyaránt míves tömörségével tüntető írónál, a róla írt kisesszék telitalálatainál, ebben a percben jobban izgat egy más és szerintem nagyon örvendetes jelenség. Nevezetesen az, hogy a róla szóló, a kivételes tehetségnek járó megbecsüléstől és értő szeretettől áthatott írásokat irodalmunk milyen sok és (életkorban, érdeklődésben, műfajban, esztétikai ízlésben) milyen sokféle alkotója jegyzi. Hangvételük, mondanivalójuk jellege, iránya, élményeik természete nyilvánvalóan elárulja ezt a sokféleséget, értékelésük, az író iránti rokonszenvük azonban alapvetően közös. Az értékelés, pontosabban az elismerés annyira azonos, mintha irodalmunk valamely „nagy öregjéről” lenne szó. Fiatal s méginkább a középnemzedékhez tartozó író esetében, aki ráadásul egy sok irodalmi (!) vihart kiváltó költő-nemzedék elismert vezér-egyéniségeként (ne haragudj ezért a fura szóért, Ali) érkezett, és nem szokta szemérmesen elhallgatni a véleményét, fehér hollónál is ritkább ez az egyöntetűség, különböző reális és mondvacsinált nézeteltérésektől barázdált irodalmi életünkben (és általában az irodalmi-művészeti életben).
Csodák, persze, nincsenek és Lászlóffy, sok jó tulajdonsága ellenére sem csodatevő – másról, többről van itt szó. Egymagában ez sem magyarázat, hogy a vitathatatlan értékek végül is még az irodalom belső berkeiben is kivívják az elismerést – az irodalmi élet velejárói ugyanis az ilyen esetekben is termelnek némi salakot. Szerintem Lászlóffy jogosan kiérdemelt népszerűségét írói rangjával, tehetségével együtt szenvedélyes közéletisége, érdeklődése, a közösség érdekei iránti felelősségérzete, mindezek megnyilvánulási módja, egész emberi-írói habitusa alakította ki. Az, hogy számára a szó szoros értelmében vett alkotómunkáján kívül fontos egész irodalmunk érdeke, s mindig tudja, hogy az egész – emberekből, írókból, művekből áll, hogy az író nemcsak az íróasztalánál író, s az irodalmi élet olyan ködösnek tűnő fogalmai sem lényegtelenek, mint a közhangulat. S azt is tudja, hogy még a legjobb alkotások útját is egyengetni kell, vitával, tanácskozással, kiállással, hangulatteremtéssel, néha „csak” jó, baráti szóval. Panek Zoltánnal folytatott gondolatgazdag, lírai és szemérmesen visszafogott beszélgetésében sok mindent ő maga mond el erről – sok mindent az irodalmi szövetségekről, amit érdemes lenne nemcsak meggondolni, hanem megszívlelni is.
Úgy érzem, irodalmunk gazdagodása, a mű és befogadója közötti termékeny kapcsolat lehetőségeinek további biztosítása, az irodalom társadalmi szerepének helyes értelmezése, rangjának erősítése és egyéb gondjaink egyaránt megkövetelik, hogy függetlenül attól, milyen ízlésbeli, esztétikai, életkori és földrajzi tájakról érkeztünk, megtaláljuk egymással a közös hangot. Az írás, az irodalom és ezen belül a romániai magyar írás jelene és jövője, gondunk és felelősségünk egyaránt erre ösztönöz.
D. R. Popescut parafrazálva, aki a szóban forgó Igaz Szó-számban példamutató tartással ír Lászlóffyról: ugyanabban az utcában lakunk, gondolatban mindig is ugyanabban az utcában fogunk lakni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 16. számában, 1974. április 19-én.
