Noha az események torlódása, különösen az elmúlt hetekben, a legkevésbé sem volt kegyes hozzám szabad idő dolgában, Kacsó Sándor önéletrajzi visszaemlékezéseinek a fenti címmel most megjelent második kötetét egyhuzamban, éjt-napot összevonva olvastam el. S amikor le kellett tennem kezemből a könyvet, akkor is körülötte jártak a gondolataim, a rövidség kedvéért élő történelemnek nevezett mágnes vonzásában. Mert amiről Kacsó ír, túl egy példás emberi élet mindnyájunkhoz szóló tanulságán: élő történelem, közelmúltunk történelme, amelyet nemcsak a közöttünk lévő szerző személye köt ezernyi szállal a mához is. Ami abban a húszas évek végétől a harmincas évek végéig terjedő mozgalmas évtizedben történt – amelyet Kacsó Sándor önéletrajzának második kötete átfog –, közvetlen előzménye a felszabadulást követő éveknek, a mi életünknek. S különösképpen az azok számára, akik a megváltozott történelmi körülmények között a romániai magyar közírás és irodalom terén végezték és végzik a maguk aprómunkáját, együtt az idősebbekkel, tapasztalataikból is merítve, s más, kedvezőbb helyzetben folytatva küzdelmüket a román nép és az együttélő nemzetiségek teljes egyenjogúságon alapuló testvériségének elmélyítéséért.
Az én nemzedékem, amelyet némi jóindulattal középgenerációnak szoktak nevezni, többnyire nemcsak műveikből, hanem személyesen, a közösen kifejtett munkából ismeri a könyv – az évtized – szereplőit, azokat, akik nemes elkötelezettségből fakadó munkájukat az utóbbi évtizedekben a szocialista építés sodrában folytatták – a mögéjük felsorakozókkal együtt – tovább. Eddig is sokat tanultunk tőlük, s most, amikor sorra különböző jellegű önéletrajzi művek kalangyájába gyűjtik a harc hevében szerzett élményeiket és tapasztalataikat, egyre inkább tudatosodik bennünk, hogy azt, amit nagyon próbáló körülmények között, a romániai haladó erők összerőfeszítéseibe illeszkedve, sajátos tevékenységi területükön tettek, nemcsak illik, nemcsak érdemes, hanem feltétlenül szükséges is alaposabban megismernünk, mi több, magunkévá tennünk.
Persze, különböző forrásokból eddig is sokat olvastam már a Kacsó könyvében vázolt eseményekről, az időszak közéleti, irodalmi harcairól, a Brassói Lapokról – így, a résztvevő, a torlódó történések középpontjában álló ember tollából megtudni mindezt mégis más, nemcsak élményszerűbb, hatékonyabb is. Az események és alakítóik – néha csak elszenvedőik – együttes rajza, az okok, a mozgatórugók összeszövődő feltárása, a történelmi mozzanatokhoz társuló emberi problémák tükre sugárzó erejű: mintegy élményünkké, lényünk részévé teszi azt, ami előd-kortársaink lényének a része. S még inkább így van ez, amikor olyan igaz ember, kivételes egyéniség és igaz író emlékezik, mint Kacsó Sándor, akit mindig tiszteltem és szerettem, de ez után a könyve után százszorosan tisztelek és szeretek, megköszönve az átadott tapasztalatot, a biztatást, a kötelező szép emberi példát. Azt az elkötelezettséget, a vállalásnak azt a szerény pátoszát, amelyet benne is a nagyok példája melengetett, például a fehér hajjal is szüntelenül csatázó és meséivel is a jövőt szelídítő, a szülőföldhöz és népéhez való hűséget példázó Benedek Elek, akinek friss sírjához zarándokolva írta 1929-ben a következő sorokat: „Visszajövet első utam Benedek Elek sírjához vezetett. És a felhantolt hatalmas sír nekem már nem volt lesújtó tragikum, hanem felemelő fogadalmi hely. Azon a sírhanton, amely alatt Erdély legszebb és legjóságosobb emberpárja nyugszik, a lelkembe vésődött mélyen: Az a rendeltetésünk, hogy minden rágalom-fagytól, hazugság-jégesőtől és gyűlölet-árvíztől való félelem ellenére is vessünk… vessünk… vessünk szüntelenül. Vessük a lelkek vetését! Egyszer csak sikerülnie kell.”
A fasizmus fenyegetése, különböző irányú nacionalizmusok tombolása, „ordas eszmék” és hirdetőik galádsága ellen, a dolgozó emberek igazságának, a haladás, a humanizmus, az egyenlő jogok és a méltányosság eszméjének szolgálatába szegődve írta-küzdötte Kacsó Sándor a magáét, írógéppel és puha ceruzával, ahogy a körülmények megengedték, de mindig hűséggel, bátorsággal, kitartással és következetességgel. Könyve – amelyről bizonyára másoknak is, nekem is lesz még mondanivalóm – irodalmunk jelentős alkotása, tanulságok és biztatások tárháza. Amiről ír, felkavaró, nyugtalanító, önvizsgálatra és gondolkozásra ösztönző, mégis ennek a könyvnek – a gond és felelősség művének – köszönöm legigazabb-legbiztatóbb olvasmányélményemet az utóbbi időben. Nem a kritikátlan rajongás, hanem a történelem dialektikus menetéből fakadó tapasztalatok és az elkötelezettség erkölcsi szépsége iránti tisztelet mondatja ezt velem.
Megjelent A Hét V. évfolyama 15. számában, 1974. április 12-én.
