Legutóbbi írásomban Orbán kongresszusi beszédét és röpiratát elemeztem. A szöveg akkor is hosszúra nyúlt, ezért egy fontos rész kimaradt belőle: az, amelyben Orbán a „kényelmes fogyasztói életet” a szabadságharccal, a művelt és tapasztalt értelmiséget pedig a fegyverletétellel állítja szembe. Most ezt a kimaradt részt közlöm, az előző írás kiegészítéseként.
Orbán Viktor legújabb diagnózisa szerint az ország egyik nagy tragédiája abban áll, hogy létrejött valamiféle interneten szerveződő kulturális elit, amely elhitette az emberekkel, hogy a szabadságharc, sőt minden szabadságharc, kellemetlen, fárasztó, a kényelmes fogyasztói életet zavaró vállalkozás. A mondatnak van valami ellenállhatatlan bája. Orbán Viktor, a magyar állami NER-kapitalizmus főrendezője, a luxussal kibélelt hatalomtechnika nagymestere, a közpénzen felhizlalt oligarchikus komfortzóna főépítésze egyszer csak fölfedezi a fogyasztói kényelem szellemi veszélyeit.
Ez már majdnem frankfurti iskola, csak még át kell vinni Felcsúton.
Marcuse, Horkheimer és Adorno hosszú munkával jutottak el oda, hogy a modern fogyasztói társadalom hamis szükségleteket termel, a kényelmet engedelmességgé alakítja, a szórakozást a tudat ipari megmunkálásává teszi. Marcuse az Egy dimenziós emberben arról beszél, hogy a „relaxálás, szórakozás, reklámok szerinti fogyasztás” szükségletei a hamis szükségletek közé tartozhatnak, amelyek az egyént saját elnyomásához igazítják. Horkheimer és Adorno szerint a kultúripar fogyasztói éppen azok a munkások, alkalmazottak, parasztok és kispolgárok, akiket a kapitalista termelés testestül-lelkestül úgy szorít be, hogy végül tehetetlenül elfogadják, amit eléjük tesznek.
Orbán ebből annyit értett meg, hogy a nép túlságosan kényelmes lett ahhoz, hogy tovább tűrje Orbánt.
A frankfurti iskola a fogyasztói társadalom kritikáját a szabadság nevében fogalmazta meg. Orbán ugyanezt a kritikát a hatalom sértett önvédelmére használja. A kényelmes fogyasztói élet nála azt jelenti, hogy az embereknek egyszer csak elegük lett abból, hogy szabadságharcnak nevezett kormányzati attrakciók árát velük fizettetik meg. Az infláció, a lerohadt egészségügy, az oktatás szétverése, az állami propaganda, a közpénz-magánosítás, a külpolitikai hintapolitika, az európai elszigetelődés mind-mind eltörpül a nagy metafizikai bűn mellett: a magyar polgár már nem akar minden reggel úgy felkelni, hogy Brüsszel, Soros, gender, háború, békeharc, szuverenitás, türk rokonság, kínai akkumulátor, orosz gáz, valamint arab és török családi barátok és üzletfelek között keresse a nemzeti üdvösség napi adagját.
Mert az orbáni szabadságharc sajátos műfaj. A nép harcol, a vezér focimeccsekre utazik. A nép áldozatot hoz, a klientúra beruház. A nép felismeri a történelmi szükségszerűséget, a családi és baráti kör pedig a közbeszerzési kiírást. A szabadságharc retorikája a tömegeknek jut, a szabadságharc haszna azoknak, akik a nemzeti burzsoázia fedőnevű udvari gazdasági rendben megtalálták a küzdelem legkényelmesebb formáját.
És itt érkeznek meg – mondja Orbán – „a fegyverletétel intellektuális matadorai”.
Ez a kifejezés már önmagában kis irodalmi katasztrófa. A matador bikaviadalon áll, tőrrel, köpennyel, pózzal, halállal és nézőtérrel. A fegyverletétel matadora viszont olyan képzavar, amelyben valaki egyszerre akar hősiesen támadni, elegánsan pózolni és közben ünnepélyesen megadni magát. Orbán nyelvében a matadorból végül olyan értelmiségi lesz, aki olvasott, tanult, világot látott, beszél nyelveket, talán még a Draghi-jelentést is ismeri, vagyis minden adottsága megvan ahhoz, hogy végre belássa: Orbán Viktornak igaza van. Aki pedig nem látja be, annál nyilván az értelem hibás.
Ez a gondolatmenet különösen szórakoztató. Orbán szerint vannak vagyonos üzletemberek és iskolázott értelmiségiek, akik ismerik az Európai Unió gazdasági problémáit, tudnak Draghi jelentéséről, látják a világgazdasági folyamatokat, mégis az ellenzék felé terelték a kevésbé tájékozott magyarokat. Más szóval: a tájékozottak pontosan azért bűnösök, mert tájékozottak, és tájékozottságuk ellenére sem jutottak el oda, ahová a miniszterelnök szerint minden tájékozottságnak meg kellene érkeznie: Orbán Viktor pillanatnyi külpolitikai és gazdasági önigazolásához.
Ilyenkor a tudás gyanús tulajdonság, az ismeret engedetlenség, a műveltség súlyosbító körülmény, a nemzetközi tapasztalat pedig politikai kockázat. Aki világot látott, az már nem tapasztalt ember, hanem potenciális áruló; aki olvasott valamit, az már nem tájékozott, hanem fertőzött; aki érti a rendszert, az a rendszer szemében máris ellenséges elem. Az üzletember csak addig jó, amíg a hatalom üzleti köreinek gravitációjában mozog; az értelmiségi csak addig hasznos, amíg a kormányzati mondatok lábjegyzeteként szolgál.
A 20-egynéhány milliárd euró uniós forrás Orbán szerint csak csepp a magyar gazdaság tengerében. Nagyszerű. Akkor a következő kérdés egészen egyszerű: miért kellett ezért a cseppért éveken át hadakozni, alkudozni, zsarolni, fenyegetni, vétózni, plakátolni, nemzeti konzultálni, Brüsszelt ostromolni, majd minden második gazdasági bajnál ugyanarra a cseppre mutogatni? Különös tenger lehet ez, amelyben egy csepp nem számít, de ha hiányzik, kiszárad tőle az egész kormányzati magyarázóipar.
Orbán alternatívája: amerikai, kínai, türk és orosz piacok, „konnektivitás”. A szó gyönyörű. A konnektivitás az a pillanat, amikor a külpolitikai kalandorság networkingnek öltözik. A Nyugat kellemetlen, mert jogállamot, átláthatóságot, kiszámítható intézményeket, ellenőrizhető pénzeket és politikai felelősséget vár. Kelet, Közép-Ázsia és Moszkva sokkal barátságosabb terep: ott a konnektor gyakran közvetlenül az állami akaratba van dugva.
És persze ott van a magyar külgazdasági eposz egyik legszebb epizódja: az Üzbég–Magyar Burgonyakutató Központ. Taskent, 2021. A magyar kormányzati képzelet ekkor új történelmi horizontot nyitott: a szabadságharc gumó alakot öltött. A nagy keleti stratégia, a világgazdasági konnektivitás, a türk távlat és a szuverenitás geopolitikai pátosza végül egy burgonyakutató központban talált magának méltó alakot. A kenyér mellett a burgonya is jövőt kapott a térségben. Van abban valami megható, amikor a magyar kormány a globális összekapcsolódás nagyívű stratégiáját krumplival szemlélteti. A magyar külpolitika világstratégiája itt gumót eresztett. A burgonya legalább őszinte növény: a föld alatt nő, nagy csöndben, sötétben fejlődik, és ha megfelelően bánnak vele, sok mindenre használható. Brüsszelben jogállamiság, Pekingben hitel, Moszkvában gáz, Üzbegisztánban krumpli: a szuverenitás föld alatti formája. Ennél pontosabb emblémát a magyar külpolitika aligha kívánhatna magának.
A beszéd legérdekesebb része mégis az, ahol Orbán a keresztény elit középiskoláiból és a kormánypártok korábbi keresztény szárnyából érkezőket siratja, akik szerinte a liberális, progresszív, európai föderalista táborhoz csatlakozva legfeljebb „hasznos idióták” lehetnek. Itt a miniszterelnök már jóval többet tesz politikai panasznál. Bejelenti, hogy a kereszténység hiteles formájáról is ő döntene. Aki keresztény középiskolából jön, annak szerinte a Fideszhez kellene gravitálnia; aki a jogállam, az emberi méltóság, a lelkiismereti szabadság, az európai együttműködés, a hatalom korlátozása és az intézményes fékek mellett áll, az eltévedt, liberális fertőzésbe került, progresszív hasznos idiótává züllött.
Ez már egyháztörténeti reformprogram. Orbán Viktor meg kívánja szabadítani a kereszténységet attól, ami benne a legkényelmetlenebb: a prófétai hatalomkritikától, a királyi önkény korlátozásától, a bűn realista antropológiájától, a lelkiismeret szabadságától, az ember méltóságának gondolatától és attól a bibliai hagyománytól, amely a hatalmat soha nem engedte összetéveszteni az üdvösséggel.
Kár, hogy ehhez a kereszténységről is tudni kellene valamit.
Talán nem Balog Zoltán pásztori-politikai életművéből, nem Semjén Zsolt vadászati teológiájából, nem Kiss-Rigó László stadionpasztorációjából kellett volna megismerkedni a hagyománnyal. A bibliai alapokon nyugvó zsidó-keresztény politikai gondolkodás ugyanis sokkal régebbi, komolyabb és veszélyesebb dolog annál, mint amit a magyar kormányzati kereszténység vasárnapi díszletként használ. A hagyomány mélyén a hatalom korlátozása áll. A király nem isten, a vezető nem megváltó, az állam nem egyház, a nemzet nem oltár, a kormány nem lelkiismeret.
Aki ezt liberális elhajlásnak gondolja, az valójában nem a liberalizmussal vitatkozik. A saját Bibliájával került kellemetlen viszonyba.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. június 14-én.