Rétvári Bence a Magyar Nemzetnek adott interjúban azt mondta: „A választás után a Fidesz visszatért a mozgalmi létbe, a KDNP pedig a katakomba-kereszténységhez. Volt már ilyen többször, nem félünk tőle.” A mondat az interjúban a KDNP ellenzéki szerepének, a „keresztény értékek” védelmének, a szívhangrendeletnek, a Pride-nak és az abortusztablettának a politikai kontextusában hangzik el.
A baj csak az, hogy a „katakomba-kereszténység” fogalmába nehéz belegyömöszölni egy tizenhat évig államhatalmat gyakorló pártszövetség kisebbik tartozékának hirtelen ellenzéki padokba szorulását, majd az ebből sugárzó apostoli önfényezést. A katakomba nem a KDNP lelki wellnessrészlege, ahová Semjén Zsolt után Rétvári Bence is leereszkedik egy kis üldöztetés-aromaterápiára. A katakomba temető. Föld alatti sírhely. A halottak, a mártírok, a testek, a sírfeliratok, a mécsesek, a loculusok és cubicula világa. Az őskeresztény képzeletben a végső hűség emlékezeti tere: halál, feltámadásremény, sírközösség, mártíremlékezet. Rétvárinál mindebből pártpolitikai díszlet lesz, olcsó üldözöttségi installáció, amelyet a kormányzati büfé és az ellenzéki folyosó között lehet felállítani.
Már önmagában komikus, hogy egy volt kormányerő embere a katakombákkal vigasztalja magát. Mintha a szolgálati autó elvesztése után valaki máris vértanúarccal keresné magán Szent Sebestyén nyilait. Mintha a minisztériumi bársonyszékből való kiesés automatikusan Decius, Valerianus és Diocletianus korába röpítené az embert. A történeti különbség még Rétvári számára sem lehetne teljesen felfoghatatlan: az egyik oldalon vértanúk állnak, a másikon egy ellenzékbe került párt fizetett képviselői. Rétvári itt kegyeletsértő történelmi giccset gyárt. A mártírok sírkamráiba hurcolja be pártja sértődöttségét, és még áhítatos képet is vág hozzá.
A római katakombák elsőrendűen temetkezési helyek voltak. A szűk folyosók és kis sírkamrák eleve alkalmatlanok lettek volna nagyobb gyülekezeti életre. Vagyis Rétvári még azt a romantikus képeskönyvi legendát is rosszul mondja fel, amelyet valószínűleg valahol félúton hittanóra, ifjúsági tábor és pártakadémiai brosúra között szedett össze.
A katakombák világa ennél sokkal gazdagabb, sötétebb, mélyebb és komolyabb. Ott van a Via Appia mentén Szent Callixtus katakombája, a 3. századi római egyház hivatalos temetője, pápák és mártírok sírjaival; ott van a Via Salarián Priscilla katakombája, a Capella Greca freskóival, a híres Fractio panis jelenettel, az orans alakokkal, a Jó Pásztorral, Jónás történetével; ott vannak Domitilla katakombái Nereus és Achilleus emlékével, a római keresztény temetkezési világ egyik legnagyobb föld alatti rendszerével. Ezek a helyek a halál és remény, emlékezet és liturgia, test és feltámadás régészeti dokumentumai. A kereszténydemokrata panaszkultúra egészen más, jóval szegényesebb lelőhelyről származik.
Ezért válik Rétvári mondata nevetségessé. A katakombák falán frakcióközlemények helyett sírfeliratok, bibliai jelenetek, szimbólumok és reményképek voltak. A sírkamrák vakolatán aligha szerepelt olyasmi, hogy „megőrizzük a szívhangrendeletet”. A képi világ a halálon átvivő reményről beszélt: a Jó Pásztorról, aki vállára veszi az elveszett juhot; Jónásról, aki a tengeri szörny gyomrából visszatér az életbe; Dánielről az oroszlánok között; Noéról a bárkában; az orans alakról, aki kitárt karral áll Isten előtt. Aki ebből azt hallja ki, hogy „a KDNP most nehéz parlamenti helyzetbe került”, annak nem katakomba-kereszténysége van, hanem művelődéstörténeti halláskárosodása.
Elég csak a Priscilla-katakomba görög kápolnájára gondolni, és Rétvári hasonlata máris beszakad saját történelmi ürességébe. A Fractio panis jelenetben asztal körül ülő alakok láthatók, az eucharisztikus étkezés korai ikonográfiai emléke. A falakon bibliai jelenetek: megszabadulás, megőrzés, túlélés, isteni oltalom. Kampányszlogen, kultúrharcos vicsorgás, állami erkölcsfelügyelet helyett csöndes, sűrű, szimbolikus képnyelv. Rétvári viszont úgy beszél róla, mintha politikai bunker volna, ahová be lehet vinni a KDNP teljes önsajnálati készletét: családvédelem, Pride-ellenes riogatás, abortusztabletta, üldözött keresztény póz, majd a végén egy hősies „nem félünk tőle”. A mondatban minden történelmietlen, minden ízléstelen, minden hamis; csak az önleleplezés pontos.
A „titkos keresztény föld alatti élet” képe jórészt későbbi romantikus fantázia. A 19. századi keresztény régészet, Giovanni Battista de Rossi nagy feltárásai, a katakombák iránt feltámadó tudományos és romantikus érdeklődés, Wiseman bíboros Fabiola című regényének világa együtt teremtették meg azt a mécseses, üldözött, föld alatti ősegyházat, amelyből Rétvári most ügyetlenül lop egy díszletdarabot. De Rossi epigráfus, régész, a keresztény archeológia egyik alapító alakja volt; Rétvári politikai kulisszamunkás, aki a katakombákból is csak annyit ért, hogy sötét van bennük, tehát jól jöhetnek egy bukás utáni önsajnálati mondathoz. A Callixtus-katakomba pápasírjainak újrafelfedezése azt mutatta meg, milyen bonyolult, feliratos, liturgikus, topográfiai, emlékezeti világ rejlik a föld alatt. Rétvári ebből annyit visz haza, mint turista a hűtőmágnest.
A katakombák kultúrtörténete az emlékezet megszervezéséről is szól. I. Damasus pápa a 4. században verses feliratokkal, lépcsők építésével, a mártírsírok gondozásával tudatosan alakította a római mártíremlékezet topográfiáját. Ez valódi memoria. Rétvári mondata ennek paródiája: történelmet használ pártja önsajnálatának díszletéül. A mártírok sírjai helyett politikai pózt kínál. A vértanúk kultusza helyett vesztes választási hangulatjelentést. A katakomba nála kommunikációs eszköz, pártpolitikai pinceklub.
A „katakomba-kereszténység” valódi történeti hátterében üldözés állt: Decius alatt áldozati igazolások, Valerianus alatt egyházi vezetők elleni fellépések, Diocletianus alatt a nagy üldözés, templomrombolás, szent könyvek beszolgáltatása, letartóztatás, kivégzés. Ehhez képest a KDNP ellenzéki léte parlamenti fizetéssel, sajtónyilvánossággal, párttámogatással, interjúfelülettel és bizottsági szerepekkel inkább kényelmes római polgári sírkamrára emlékeztet, csak freskók nélkül. A mártírium itt legfeljebb annyi, hogy a megszokott hatalmi automatizmus helyett mondatokat kellene alkotni, lehetőleg értelmeseket.
Van ebben a mondatban valami különösen magyar kormányzati báj: amikor hatalmon vannak, ők a keresztény államrend őrei; amikor veszítenek, máris üldözött őskeresztények. Tegnap még törvényt írtak, intézményeket szálltak meg, pénzt osztottak, erkölcsöt felügyeltek, családot definiáltak, testeket szabályoztak, iskolákat, egyetemeket, kulturális tereket igazítottak saját képükre. Ma pedig ott reszketnek képzeletben a Via Appia alatt, mécsessel a kezükben, mintha bármelyik pillanatban megérkezhetne Diocletianus. Csakhogy Diocletianus helyett a választópolgár érkezett meg. És ez azért mégsem ugyanaz.
A katakombákban olyanok feküdtek, akiknek a teste a közösség emlékezetének részévé vált. A sírok falában egymás fölött nyíló loculusok családok, közösségek, vértanúk és névtelen hívők temetkezési helyei. A refrigerium, a halottak emlékére tartott étkezés, a sírokhoz való visszatérés, a mártírok ünnepei mind azt jelezték: a közösség a halottakkal is kapcsolatban marad. Rétvári ebből a szent és archaikus kapcsolatrendszerből annyit ért meg, hogy „ellenzékben vagyunk, tehát katakomba”. Ekkora fogalmi zuhanást még a római tufába vájt lépcsők sem láttak.
Külön gyönyörű, hogy a katakombák ikonográfiájában a Jó Pásztor alakja oly gyakori. A pásztor vállán viszi az elveszett juhot; a kép a gondoskodás, megmentés, oltalom, halálon átvezető remény egyik legsűrűbb korai keresztény szimbóluma. Rétvári politikai kereszténységében a Jó Pásztor helyére a jogszabályalkotó államtitkár lép, aki pontosan tudja, kinek hogyan kell élnie, szeretnie, szülnie, hallgatnia, felvonulnia vagy otthon maradnia. Ez a pásztor már nem vállára veszi az elveszett juhot, hanem kitölteti vele az ideológiai megfelelőségi nyilatkozatot. A katakomba kereszténységéből így lesz minisztériumi akolrendészet.
A mondat legárulkodóbb része mégis ez: „Volt már ilyen többször, nem félünk tőle.” Ez a hősi póz önmagában is megér egy kisebb teológiai kabarét. Mitől nem félnek? A katakombáktól? A demokráciától? Az ellenzéki léttől? A saját tudatlanságuktól? Az igazi katakomba-világban az embereknek volt okuk félni: letartóztatástól, kínzástól, vagyonelkobzástól, kivégzéstől, a közösség szétverésétől. A KDNP horizontján legfeljebb az dereng fel, hogy egyszer érvelni kell, sőt válaszolni olyan kérdésekre, amelyekre kevés annyi, hogy „keresztény értékeink”. Ez valóban félelmetes lehet, különösen azoknak, akiknek a kereszténység hosszú ideje pecsét a kormányzati iratok alján.
Ezért Rétvári mondata végül a műveltségi állapotáról beszél. A katakomba nála közhely, a mártírium kampánykellék, az ősegyház politikai jelmez, a történelem pedig jelmeztár, ahonnan bármit fel lehet venni, ha elég rosszul áll. Aki a katakombákat így használja, saját tájékozatlanságának alagsorába ereszkedik. Ott valóban sötét van. Ott tényleg föld alatt járunk. Csak ennek semmi köze Callixtushoz, Priscillához, Domitillához, Damasushoz, a mártírokhoz vagy az ősegyházhoz.
Ez politikai nekrofilia: a holtak szent emlékezetének felhasználása egy nagyon is élő, nagyon is világi párt önsajnálati dramaturgiájához. A katakombákban azok feküdtek, akiknek a hitéért az életük volt az ár. A KDNP pedig ott ül a parlamentben, fizetett képviselőkkel, sajtónyilvánossággal, frakcióval, mikrofonnal, petíciós felülettel és interjúlehetőséggel a Magyar Nemzetben. Ez alagsori színvonalú történelmi műveltség.
Rétvári mondata tökéletesen összefoglalja a hatalomvallás egyik kedvenc trükkjét: uralkodás közben keresztény nemzetvédelemnek nevezi magát, vereség után üldözött ősegyháznak. Amíg nála van az állam, addig ő a keresztény rend őre; amikor kikerül a kézből a hatalom, hirtelen mécses pislákol a Via Appia alatt. Csakhogy a katakombák falai túlélték a császárokat, a pápákat, a régészeket, a turistákat és a rossz regényeket is. Rétvári mondatát is túl fogják élni. Legfeljebb egy rövid, szerencsétlen lábjegyzet marad belőle a magyar politikai kereszténység történetéhez: amikor egy államtitkár a mártírok sírkamráiból akart történelmi hátteret festeni a KDNP ellenzéki sértődöttségéhez.
Amúgy a mellékelt két képen nem látom az ikonográfiai hasonlóságot.
