A hosszabb szövegektől idegenkedő olvasóknak előre jelzem: ez nem kötelező olvasmány. Senkinek sem kell végigolvasnia. Aki úgy érzi, hogy egy publicisztikai terjedelmű írás már túlzott igényt támaszt figyelmével, idejével vagy türelmével szemben, minden további nélkül megkímélheti magát. Egyetlen kérésem volna csupán: aki nem olvassa el, utólag ne reklamáljon a hossza miatt. Az olvasás mellőzése természetesen mindenkinek szabadságában áll; a terjedelem miatti utólagos méltatlankodás azonban ilyenkor már nem a szöveget minősíti.

Orbán Viktor megírta vereség utáni röpiratát, és ezzel ismét bebizonyította, hogy van politikus, aki bukás után önvizsgálatot tart, és van Orbán Viktor, aki bukás után is előbb ellenséget keres, majd tükröt rendel, de azt is mások felé fordítja.

A szöveg címe: Küldetés. Már ez is mindent elárul. Aki tizenhat év kormányzás, közpénzből felépített magánbirodalmak, strómanokkal kitapétázott nemzeti burzsoázia, lezüllesztett intézmények, kivéreztetett oktatás, elnéptelenedő kórházak, megalázott tanárok, kirakatba állított kereszténység, luxusba fulladt puritánkodás és állami erkölcsnek hazudott családi gyarapodás után még mindig küldetésről beszél, az politikai program helyett önéletrajzi kegytárgyat gyárt. Elemzés helyett ereklyét készít magából. Orbán a vereséget sem magyarázza, inkább megszenteli. Úgy viselkedik, mint aki elbukás helyett ideiglenesen visszavonult a Sínai-hegyre, hogy onnan újabb kőtáblával térjen vissza, rajta a parancsolattal: „Ne lopj – kivéve, ha stratégiai ágazat.”

Ez a röpirat patológiai látlelet. Egy rendszer önboncolása érzéstelenítés nélkül, csak éppen a boncoló a saját műve fölött áll, és még mindig a hullát vádolja rosszindulatú együttműködéssel. A boncasztalon ott fekszik a tizenhat év: a közpénz magánvagyonná alvadása, az intézmények gerincének kifűrészelése, a jogállam formájának megtartott üres váza, a közszolgáltatások elszegényítése, az oktatás megalázása, a propaganda államvallássá emelése, a kereszténység kormánypárti díszletté silányítása. Orbán fölé hajol, megvágja, belenéz, majd közli: a halál oka Brüsszel.

A szövegben mindenki felelős a bukásért, aki Orbán Viktoron kívül található a teremtett világban. A választó tévedett. Az elit elárult. Brüsszel támadott. Soros mozgatott. Az algoritmus manipulált. Az ukránok zavartak. A multik szervezkedtek. A fiatalok elcsábultak. Az értelmiség degenerálódott. A keresztény középiskolák kisiklottak. Az internet megrontott. Az újságírók fizetést kaptak. A külföldi titkosszolgálatok sürögtek. A tizenhat évnyi Orbán-kormányzás csodálatos módon kimarad az oksági láncból.

Pedig a dolog bántóan egyszerű. A Fidesz azért bukott meg, mert sokan végre Orbán Magyarország-leírása helyett kinéztek az ablakon.

Orbán egyik legszebb állítása szerint Magyarországnak fantasztikus tizenhat éve volt. Ez valóban igaz, amennyiben Magyarországon Orbán Viktor egészen sajátos metonímiát ért. Az ország nála földrajzi, politikai és erkölcsi közösség helyett családi holding. Magyarország ebben a mondatban a rokonok, vejek, lányok, barátok, gyermekkori bizalmasok, állami megbízások tején hizlalt vállalkozók, kastélyokig, jachtokig, magángépekig és luxushotelekig emelkedett népi egyszerűségek fedőneve.

Nekik valóban fantasztikus tizenhat évük volt. Olyan sikertörténet, amelyben a tehetség szerényen meghúzódott a háttérben, átadva helyét a rokonsági foknak, a párthűségnek, a baráti alázatnak és annak a sajátos magyar innovációnak, amely szerint a közpénz elveszíti közpénzjellegét, mihelyt megfelelő családi környezetbe kerül. A társadalom többi része közben statisztált ehhez a nemzeti operetthez: tapsolt, fizetett, várt, sorban állt, elment külföldre, vagy megtanulta, hogy a haza szeretete Magyarországon gyakran a hatalom eltartását jelenti.

Orbán úgy beszél a magyar gazdaság teljesítményéről, mintha Michelangelo a Sixtus-kápolna mennyezetét ecset helyett közbeszerzési értesítővel festette volna. A tizenhat év eredményei között sorolja a nemzeti sikereket, csak arról hallgat, hogy a dicsőség a kastélyba ment, a számla a postaládába. Az eredmény magángépen repült, a veszteség vonatpótló buszon zötyögött. A nemzeti tőke szállodát vett, a nemzet pedig megkapta hozzá a himnuszt.

A vereség magyarázata persze előre ismert: Brüsszel, Soros, ukránok, multik, algoritmusok, liberálisok, digitális gyűlölet, külföldi brigádok, újságírók, áruló értelmiségiek, rosszul viselkedő fiatalok, gyanúsan gondolkodó keresztény iskolások, tiszás oligarchák, és feltehetően valahol a háttérben még a gravitáció is, amely liberális módon lefelé húzta a Fideszt. Orbán politikai univerzumában a felelősség mindig külföldi valuta. Itthon csak átváltják másokra.

Ez a röpirat a felelősség teljes erkölcsi felszámolása. Aki tizenhat éven át minden hatalmat magához vont, minden intézményt maga alá gyűrt, minden döntést saját politikai akaratának rendelt alá, majd a bukás után az algoritmust teszi felelőssé, az a saját rendszerének kétségbeesett feljelentője. Orbán úgy panaszkodik a külső erőkre, mintha nem ő épített volna olyan országot, amelyben minden belső erő elgyengült. Most csodálkozik, hogy a társadalom máshol keres levegőt.

A történelem ismeri ezt a pillanatot. A bukott uralmak utolsó nyelve mindig külső összeesküvést lát ott, ahol a társadalom már levonta a következtetést. A Bourbon-restauráció régi emberei a forradalom után még mindig azt hitték, néhány rossz szellem zavarta meg a természetes rendet. A weimari köztársaság ellenségei a „hátbaszúrás” mítoszába menekültek, mert képtelenek voltak elviselni a vereség tényét. A sztálinista perek logikája szerint a hiba mindig szabotázs, az ellenvélemény mindig idegen érdek, a kudarc mindig belső árulás. Orbán röpirata ebbe a hagyományba illeszkedik: a hatalom saját kudarcát erkölcsi árulássá nevezi át, hogy önmagát megkímélje az ítélettől.

Különösen visszataszító az elit árulásáról szóló panasz. Elárulta őt az értelmiség. Elárulta őt a polgári elit. Elárulták őt azok, akik olvastak, gondolkodtak, világot láttak, idegen nyelveken is olvastak, összehasonlítottak, emlékeztek, és végül arra a szerény következtetésre jutottak, hogy a politikai lojalitás és a szellemi öncsonkítás két különböző dolog. Orbán itt tulajdonképpen új filozófus-ügyet hirdet. A régi vádirat ismerős: az értelmiségi hálátlan, mert nem tapsol annak, aki őt gyanúsnak nyilvánította. A filozófus áruló, mert kevés lelkesedéssel magyarázza a disznóságot. A történész nemzetrontó, mert emlékezik. A jogász veszélyes, mert még tudja, mi a jog. A tanár felforgató, mert a diákot gondolkodó lénynek neveli. A gondolkodó pedig bűnös, mert gondolkodik, ráadásul előzetes engedély nélkül.

Mert mi volna a hűséges értelmiségi Orbán szerint? Kantiánus módon bizonyítaná, hogy a hazugság kategorikus imperatívusz, ha a Karmelitából érkezik. Arisztoteliánus módon levezetné, hogy az erény középút a lopás és a túlárazott közbeszerzés között. Hegeliánus módon felismerné az ész cselét abban, hogy a világszellem Felcsút felől közelít. Kartéziánus módon kimondaná: lopok, tehát vagyok. Egzisztencialista módon vállalná, hogy az ember szabadnak születik, majd köteles belépni valamelyik digitális polgári körbe. Atomistaként megállapítaná, hogy a közpénz elemi részecskékre bomlik, majd ezek a részecskék rejtélyes természetfilozófiai szükségszerűséggel Mészáros Lőrinc körül állnak össze újra. Sztoikusként derűs belenyugvással szemlélné, hogy amit képtelen megváltoztatni, azt közbeszerzésnek hívják. Szofistaként bebizonyítaná, hogy ami tegnap még lopás volt, az ma nemzetstratégiai vagyonátrendezés, holnap pedig keresztény szabadságharc. Skolasztaként aprólékosan megkülönböztetné a közpénz lényegét, járulékait, szubsztanciáját és akcidenciáit, majd arra jutna, hogy a közpénz akkor is közpénz, amikor már magánzsebben van, csakhogy ott magasabb rendű teleológiai beteljesedésben részesül. Heideggeriánusként a Lét pásztorának nevezné a felcsúti kisvasutat, és komolyan értekezne arról, miként tárul fel a Nemzet mint jelenvalólét a stadionvilágban. Analitikus filozófusként előbb pontosítaná a „lopás”, a „barát”, a „stróman” és a „nemzet” fogalmát, majd egy igazságtáblázat segítségével kimutatná, hogy ha p igaz, q pedig haszonélvező, akkor p közpénzjellegét a kormányzati kommunikációban érvényesen tagadhatjuk. Fenomenológusként zárójelbe tenné a valóságot, epokhé alá vonná a korrupciót, és tisztán leírná, miként adódik a kastély a nemzeti tudat horizontján. Hermeneutaként megértően újraolvasná a vagyonnyilatkozatokat, és kimutatná, hogy minden hiány mögött mélyebb jelentéstörténeti többlet rejlik. Posztstrukturalistaként rámutatna, hogy a lopás csupán diskurzív konstrukció, a tulajdon pedig hatalmi narratíva, különösen akkor, ha már úgyis náluk van. Pragmatistaként kijelentené, hogy ami működik, az igaz, ami pedig működik, az láthatóan a NER-közeli céghálózat. Teológusként végül áldást mondana az egészre, és megállapítaná, hogy a kegyelem útjai kifürkészhetetlenek, de meglepően gyakran vezetnek állami megbízásokhoz.

Orbán talán hallott valamit Platónról is, és most azt hiszi, a filozófus Az államban azért kapott vezető szerepet, hogy hatalmi magyarázatokat írjon a vezér veresége után. Csakhogy Platónnál a filozófus uralma a tudás, az önfegyelem, az igazság iránti vágy és a látszatvilágból való kiemelkedés gondolatához kapcsolódott. Orbánnál a filozófus akkor megfelelő, ha a barlang falára vetített árnyékokról elhiszi, hogy azok közbeszerzési eredmények. Platón barlanghasonlata itt egészen új értelmet kap: a rabok a barlangban maradnak, mert a kijáratot átminősítették nemzetstratégiai beruházássá, a napfényt pedig brüsszeli befolyásnak nyilvánították.

Az „elit árulása” valójában Orbán sértett földesúri panasza. Szellemi felelősségről beszél, hűbéri engedelmességet követel. Az értelmiséget díszkíséretnek képzeli: vonuljon mögötte, tartsa a gyertyát, magyarázza a bűzt tömjénfüstnek, és ha kell, írjon hozzá lábjegyzetet latinul. Az ő eszményi filozófusa hitelesít, aláír, pecsétel, a hatalom zsebében hordott okosbélyegzőként működik. A város nyugtalanító lelkiismerete helyett udvari bizonyítványírót szeretne: olyan embert, aki a mérget is meginná, ha előtte a Kormányinfón sikerülne nemzeti konzultációnak nevezni.

A történelemben ezt nevezik udvari értelmiségnek. Mindig akad belőle elég: Néró mellett is voltak vershallgatók, Sztálin mellett is akadémikusok, Mussolini mellett is filozófiai magyarázók, Horthy mellett is keresztény-nemzeti tekintélyek, Rákosi mellett is akadtak írástudók, akik a terror nyers parancsszavait a történelem haladó nyelvére fordították. Orbán fájdalma abból fakad, hogy a magyar értelmiség egy része mégsem kívánt végleg udvari szolgálatba állni. Ez számára árulás. Egy szabad ember számára higiénia.

A röpirat legmélyebb rétege az állandó harc kényszere. Orbán tizenhat év után is frontként látja az országot. Polgárok helyén hadtestek állnak, kritika helyén támadás, választási vereség helyén fegyverletétel, demokratikus hatalomváltás helyén megszállás. Az ő politikai képzeletében a béke gyanús, a nyugalom erkölcsi ernyedés, a normalitás liberális csapda. Aki elfáradt, megtévesztett. Aki leváltotta őt, Magyarországot adta fel.

Ez már harci neurózis. Egy ember magánmitológiája, amelyben minden reggel új ellenséget kell találni, különben összeomlik a történet. A röpirat magyar címe Küldetés, de a német árnyéka ott mozog mögötte: Sein Kampf – az ő harca. Nem a közösségé, nem a nemzeté, nem a szabadságé: az övé. Orbán harca. Egy magánmegszállottság állami nyelvre fordítva. A politika harccá, a közösség hadsereggé, az ellenfél belső ellenséggé, a vereség árulássá, a kritika fertőzéssé, a jövő újabb ütközetté alakul. Orbán harca immár Orbán világmagyarázatának túléléséért folyik. Magyarország ebben a hadjáratban már csak darutoll a kalapján: nem közösség, hanem nemzeti tollforgó az önfelmentés fejfedőjén.

A harc itt már kábítószer. Orbán a valóság megoldása helyett folyamatos hadiállapotban tartja a nyelvet, mert békeidőben kiderülne, milyen kevés mondanivalója maradt. A csatazaj elfedi a gondolat hiányát. A frontvonal helyettesíti az erkölcsöt. Az ellenségkép pótolja a kormányzást. A szabadságharc végül azért válik tragikomikussá, mert a hadvezér már senkit sem szabadít fel, csak saját vereségét próbálja bekeríteni.

A kongresszuson aztán jött a mondat, amelyhez képest a röpirat még csak előszó volt a szellemi mélyrepüléshez. Orbán Magyar Péter volt házasságára utalva azt mondta: „Az ország most egy Varga Judit.”

Erre nehéz udvarias szót találni, és talán fölösleges is. Ez közéleti kloáka. Egy volt házaspár, egy magánéleti seb, egy családi történet, egy emberi viszony odahurcolása a pártkongresszusi poénkodás mészárszékére. A miniszterelnöki múltú pártelnök itt politikai bírálat helyett egy nő és egy férfi személyes történetét használta országos metaforának. A hatalom embere egy családi sérülésből csinált tapsra szánt konferanszié-mutatványt.

Hamisítatlan erkölcsi önleleplezés. Egyetlen mondatban megmutatkozott mindaz, amit a keresztény családvédelem díszletei mögé évekig elrejtettek: a másik ember méltósága addig számít, amíg politikailag használható. Utána nyersanyag. Név. Seb. Poén. Kongresszusi takarmány.

Orbán ezzel szabaddá tette a pályát. Mostantól ugyanilyen eleganciával lehet beszélni az ő családjáról? Lányáról, vejéről, rokonságáról, házi milliárdosairól, családi vagyongyarapodásáról, kastélyosodásáról, szállodásodásáról, luxusba pácolt puritán mítoszairól? Ha egy politikus volt házasságából országmetaforát lehet gyártani, egy másik politikus veje, lánya, apja, baráti köre, családi birodalma és állami pénzből kinőtt magánvilága is szabadon válhat közéleti allegóriává. Orbán ezzel az egyetlen mondattal lebontotta azt a kerítést, amelyet eddig maga mögött fegyveres erkölcscsőszökkel őrzött.

Büdös tahóság volt. A szó itt műfaji meghatározás. Tahóság, mert a magánéletet politikai bunkóvá faragta. Tahóság, mert egy válásból kongresszusi poént csinált. Tahóság, mert a családi fájdalmat közönségmelegítésre használta. Tahóság, mert mindezt az az ember tette, aki évtizedek óta családvédelemről, kereszténységről, méltóságról és nemzeti erkölcsről prédikál. Itt a keresztény kultúra díszlete mögül egyszerűen kilépett a nyers párttahóság, még csak nem is zavartan: magabiztosan, mikrofonba mondva, tapsra várva.

Kövér László pedig, mint mindig, gondoskodott róla, hogy ahol Orbán eléri a mélypontot, ott ő még aláássa az alapot is. Kövér nem volt hajlandó kimondani Magyar Péter nevét, ezért „Ungarische Péternek” nevezte. Ez a pillanat önmagában kis tanulmányt érdemelne a politikai műveletlenség és a nyelvi önbizalom tragikomikus találkozásáról. Aki németül akar gúnyolódni, legalább a német nyelvet értesíthetné előtte.

A „Magyar Péter” németül nagyjából „ungarischer Péter” volna, ha egyáltalán volna bármi értelme lefordítani. Az ungarisch melléknév, ragozott alakban, hímnemű alanyesetben: ungarischer. A die ungarische Sprache nőnemű főnévi szerkezetben helyes, a Péter mellett az Ungarische Péter úgy hangzik, mintha valaki félúton abbahagyta volna a némettanulást, de a gúnyt már haladó szinten szeretné gyakorolni. A házelnöki tréfa tehát nyelvtanilag sántít, szellemileg lapos, politikailag óvodai, erkölcsileg pedig ugyanaz a névvel való élcelődés, amelyet egy jobb nevelésű kamasz tizenkét éves korára kinő.

Tegyük világossá, milyen mélységbe ereszkedett le a házelnök. Ha a név fordítgatása parlamenti műfaj, akkor Kövér László neve is megnyitható a nemzetközi nyelvi vásár előtt. A kövér angolul fat, németül dick vagy fett, franciául gros, olaszul grasso, spanyolul gordo, héberül שמן, görögül παχύς, latinul crassus, oroszul толстый. Így lesz belőle Fat László, Fetter László, Gros László, Grasso László, Gordo László, László ha-samén, László ho pakhüsz Ladislaus Crassus, Tolstij László. Ez volna a módszer. Ennyi. Eddig terjed a szellemi bravúr. Nevetséges? Az. Méltatlan? Az. És éppen ezért pontos. Kövér itt már nem intézményt képvisel, nem szerepet hord, nem tekintélyt sugároz. Lehull róla minden hivatalos máz, és ott marad a nyers politikai alapanyag: egy ótvaros bunkó, aki a szellemességet névcsúfolásnak, a vitát odaröfögésnek, a nyelvet bunkósbotnak nézi. Aki más nevét ilyen alantas módon rángatja le, az a saját nevét is ugyanabba a sárba dobja. Kövér nem belecsúszott ebbe a szintbe, hanem otthonosan megérkezett oda. Ő hozta be a mocskot, ő kezdte el szétkenni, és most már rajta van az egész.

A baj persze nem a tréfa primitívsége. A primitívség itt politikai stílussá vált. Kövér nem véletlenül beszél így. Ez a Fidesz belső nyelve: névtorzítás, gyanúsítás, kommunistázás, történelmi rémképek előrángatása, nyelvi rongyrázás, tudatlanságra épített fölény. A „19-es rémuralom”, a „rákosista diktatúra”, a „kockás inges történelemtanár” mind ugyanannak a penészes politikai kamrának a kellékei. Kövér úgy beszél a jelenről, mintha a történelem lomtárában talált, molyrágta rákosista felöltőt próbálná antikommunista ünneplőként viselni. Csak a szabás régi, a szag maradt ugyanaz.

Kövér László politikai modora régóta a közjogi méltóság és a kocsmai sértettség különös keresztezése. Házelnöki pozícióból próbál beszélni, de a mondat végén mindig ott marad a söntéspult ragacsa. A beszédében a nemzet, a történelem, az erkölcs és a kereszténység úgy vonul fel, mint rosszul statisztáló díszlet egy indulat mögött, amelynek egyetlen valódi tartalma van: megvetni mindenkit, aki kívül áll a táboron. A Fidesz bukása után Kövér tanulság helyett megint megmutatta azt a lelki tartományt, ahonnan ez a rendszer beszél: a sérelem, a durvaság, a műveletlenség és a gőg bűzös pincéjét.

A kongresszus így teljes képet adott. Orbán a vereséget külföldi hadműveletté nagyította, Kövér a nyelvet kocsmai céltáblává züllesztette, a párt pedig megtalálta önmagában azt, amit elveszített az országban: a saját visszhangját. Mindenki ugyanazt hallotta, amit mondani akart. Árulók, algoritmusok, brigádok, Brüsszel, Soros, Tisza, liberális önkény, elcsábított keresztények, megtévesztett magyarok. A vereségnek így oka helyett ellensége lett. A felelősség eltűnik, a paranoia marad.

A Fidesz tizenhat év után ellenzékbe került, de ugyanabban a lelkiállapotban, amelyben kormányon is élt: sértetten, otrombán, fenyegetően, önfelmentően, folyamatos ostromállapotban. Elvesztette a választást, felismerésig mégsem jutott. Elvesztette a fiatalokat, algoritmust emleget. Elvesztette a hitelességét, áruló értelmiségről beszél. Elvesztette a középosztály jelentős részét, polgári hűtlenséget kiált. Elvesztette a morális fölény látszatát, keresztény szárnyakat hiányol. Elvesztette a politikai érzékét, röpiratot ír, mintha a magyar történelem egyetlen baja az volna, hogy kevés Orbán-magyarázatot kapott.

A legmulatságosabb mégis az, hogy Orbán szerint a Fidesz visszaerősödése majd a népi és szociális jobboldalból indulhat. Azokból, akiket tizenhat éven át a saját oligarchái mögé állított statisztának. A népből, amelynek nevében kastélyokat újítottak fel. A szociális érzékenységből, amelynek jegyében a közszolgáltatásokat lepusztították. A keresztény közéletből, amelynek nevében politikai pénztárgépet szenteltek. A nemzeti gondolatból, amelynek fedezete alatt a haza lassan holdinggá alakult.

Ez a szombati produkció szellemi halotti tor volt. A Fidesz vezetői úgy beszéltek, mint akik még mindig képtelenek felfogni, hogy a vereség ítélet. Politikai és erkölcsi elutasítás. Egy ország mondta ki, hogy elege van abból a nyelvből, amelyben a lopás stratégia, a gőg nemzeti tartás, a durvaság őszinteség, a gyűlölet karakter, a propaganda igazság, a családi gazdagodás pedig polgári teljesítmény.

Orbán és Kövér szombaton saját használhatatlanságukat olvasták fel ünnepi keretek között. A pártelnök röpirata és a házelnök szellemi bicskanyitogatása ugyanannak a rendszernek a két arca: az egyik történelmi pózban menekül a felelősség elől, a másik nyelvi tahóságban találja meg önmagát. Egyikük sem jutott el a valóságig. Az egyik harcot lát ott, ahol választói ítélet van. A másik névvel viccel ott, ahol nyelvi, erkölcsi és politikai csőd van.

A Fidesz kongresszusa gyászszertartás volt, csak a halott beszélt. Röpiratot írt. Ungarische Péterezett. Varga Juditozott. Kommunistázott. Harcot hirdetett. És közben nem vette észre, hogy a történelem néha azzal zár le egy korszakot, hogy a szereplők tovább beszélnek, miközben már minden mondatuk bizonyíték ellenük.

Orbán Viktor azt mondta: nem adja fel soha. Ez a mondat már fenyegetés. Diagnózis. Van ember, aki a felelősséget őrzi meg. Van, aki a méltóságot. Van, aki az igazságot. Orbán a harcot őrzi, mert harc nélkül nem marad belőle politikai alak, csak egy sértett ember, aki tizenhat év után sem tudja megkülönböztetni az országot önmagától.

És ez a végső ítélet: az ország nem árulta el Orbánt. Orbán hitte azt, hogy az ország az ő személyes birtoka. Most, amikor a birtok beszélni kezdett, ő árulást hall belőle. Ez a bukott hatalom legnyomorultabb pillanata: amikor már nem uralkodik, csak sértődötten visszakiabál arra a népre, amelyből évtizedeken át saját visszhangját próbálta kifaragni.

A röpirat címe Küldetés. A kongresszus üzenete harc. A valóság ítélete ennél egyszerűbb: vége a varázsnak. A kard kartonból volt, a kőműveskanál közpénzből aranyozva, a szabadságharc díszlet, a kereszténység kellék, a nemzet metonímia, az elitárulás sértett úrhatnámság, a nyelvi gúny tahó önleleplezés. A rendszer, amely tizenhat évig történelmi szükségszerűségnek hazudta magát, most ott áll saját romjai között, és még mindig azt hiszi, hogy a rombolást az ellenség végezte.

Pedig csak megszólaltak. És kiderült: gondolat már alig maradt, indulat annál több; ország már nincs mögöttük, sértettség annál inkább; jövő nincs, röpirat lesz. Innen visszatérés helyett lassú, hangos, méltatlan szétesés következik. A rendszer saját nyelvétől fog elrohadni: attól a nyelvtől, amelyben minden vereség árulás, minden kritika támadás, minden ellenfél hazaáruló, minden lopás stratégia, minden tahóság bátorság, minden üresség küldetés.

Ez lesz a csattanó, amelyet ők írtak meg maguknak: a Fidesz már nem politikai közösségként beszél, hanem egy bukott uralmi nyelv automata visszhangjaként.
És ami visszhang, előbb-utóbb elhal. Nem leverik. Nem legyőzik. Saját üressége nyeli el.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. június 13-án.