Sokszor és sok helyen olvashattunk már arról, hogy az Orbán-rezsim az elmúlt 16 esztendő alatt miként formálta át az emberek gondolkodásmódját, mentalitását, a hatalomhoz való viszonyulását. A módszer a társadalomtudományok területén közismert, és a történelemben is számos példát találhatunk erre – szóval nyugodtan mondhatjuk: nincs új a nap alatt. De hogy ki miként élte meg ezt, az már mindenkinek a személyes története. Gondolkodott-e egyáltalán azon, hogy mi történik körülötte, vagy csak követett valami példát, sodródva a többiekkel, és a magatartásával próbálta bizonygatni önmagának: jobb a békesség! Mivel, mint említettem, ezek mind-mind személyes sorsok, így általános szabály sincs arra, miként értékeljük mindezt, de főleg azt kell elkerülni, hogy egyöntetűen elítéljünk bármit is ezzel kapcsolatban.
Hogy az említett hozzáállás miként tudja az ember bőre alá is befészkelni magát, a saját példámmal tudom illusztrálni. Végigéltem a Kádár-rendszert. Nem szimpatizáltam vele, ugyanakkor a lehetőségekhez mérten jól akartam érezni magam: ez a szűk, bár idővel gyorsan táguló lehetőségek között megvalósítható volt. Nem kellett látványosan tapsolni, ezt nem várták el senkitől, elég, ha csöndben maradt az ember. Ami viszont „veszélyes” magatartás volt, az a nyílt szembenállás. Hogy csak egyetlen példát mondjak a 80-as évekből: jártam ifj. Rajk László Galamb utcai lakásában, vásároltam szamizdat kiadványokat (például az akkor még stencilgépen sokszorosított Beszélőt). A hetente, kedd esténként megnyíló úgynevezett szamizdat butik létezéséről a rendszeresen hallgatott Szabad Európa Rádióból értesültem. Rövid ottlétem során senkinek nem mutatkoztam be, a köszönésen kívül senkivel nem beszélgettem, ennek ellenére pár hét múlva, amikor a Babettámmal hazafelé pöfögtem, lefékezett előttem az a bizonyos AH-s Zsiguli, és másnap már a megyei rendőrkapitányságon hallgatott ki az elhárítás. Szeretném hangsúlyozni: csak verbális agresszió volt, és sikerült megúsznom a beszervezést is. A kihallgatóim valószínűleg jó emberismerők voltak, hamar rájöhettek, nem én vagyok az emberük.
Éltünk a lehetőségeinknek megfelelően, elfogadtuk, ami van. De – mint fentebb már említettem – a hatalomhoz való viszonyulás alapfeltétel volt. S hogy ez miként jött elő pár hónappal ezelőtt belőlem, az talán még megmosolyogható is lehet egyesek számára, mégis ez az igazság.
A Magyar Hangot az első számtól kezdve vásárolom minden héten. Azért nem fizetek elő, mert számomra már szinte szertartássá nőtte ki magát, hogy péntek reggel fölülök a biciklimre, és eltekerek a vásárcsarnok trafikjába (Jaj, bocsánat! Nemzeti Dohánybolt – remélem, már nem tart sokáig ez röhejes blődli!), és ott megveszem a lapot. Az eladó már jól ismer, szó nélkül, egy mosoly és egy köszönöm keretei között lezajlik minden. És ezután történt – már írhatom múlt időben –, amiért a billentyűzet elé ültem. Minden alkalommal az jött elő bennem: biztos, ami biztos, jobb, ha nem látják, hogy én egy erősen kritikus hangvételű, a hatalom szempontjából mindenképp ellenzéki hozzáállást képviselő hetilapot vásárolok, és mindig úgy került a kosaramba, hogy a Magyar Hang felirat ne látszódjon. Tettem ezt éveken keresztül úgy, hogy egyáltalán nem gondoltam végig, mit is csinálok, mi inspirál a háttérben. Aztán jött a megvilágosodás, amikor egészen őszintén azt kérdeztem magamtól: normális vagy? Ez most tényleg igaz?
És muszáj volt azt válaszolnom: igen, igaz. De bízom benne, hogy minderről már múlt időben beszélhetek.
