Annak idején, biológiaórán az atavizmusnak csak a fizikai szinten megjelenő és látható következményeiről tanultunk. Csak nemrég olvastam arról, hogy ennek a jelenségnek van egy metafizikai vonulata is, amit néha kulturális atavizmusnak is neveznek. Itt nem a fizikai szintű elváltozásokról van szó, hanem viselkedéskultúráról, szokásokról, a környezeti hatásokra történő különböző reakciókról.
Mindez azért jutott eszembe, mert Horváth Balázsnak, a Széchenyi Egyetem docensének a könyvét, a trilógia második kötetét olvasom: Erkölcs és civilizáció. Az első köteten, A beteg bolygón már túlvagyok, holott az sem volt egy könnyű olvasmány, ráadásul igencsak terjedelmes, nagy alakú, közel 500 oldal, akárcsak ez a második, hasonló mérettel és 550 oldallal. (Annyit hozzá kell tennem, hogy az első könyvet a Magyar Hangban korábban megjelent recenzió nyomán vásároltam meg.)
Nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a két könyv alapjaiban változtatta meg a létezéssel kapcsolatos eddigi fölfogásomat. Mindenki számára érthető módon magyaráz el olyasmiket, amik szinte triviálisnak mondhatók, mégsem gondolunk rájuk a hétköznapi küzdelmeink során.
És el is értünk a mondandóm lényegéhez, a küzdelmekhez. Azon tűnődtem, honnan van bennünk, a génjeinkben az a belső késztetés, hogy az a jó, az a kívánatos, számomra az jelent pozitív eredményt, ha legyőzöm a másikat – most mindegy is, milyen téren, legyen az egy maratoni futóverseny, egy üzleti tárgyalás, vagy egy féltékenység miatt elkövetett gyilkosság. A lényeg: győzedelmeskedni a másik fölött mindenáron.
Értem én, hogy valamikor régen, amikor lemásztunk a fáról, a másik megelőzése gyakran létkérdés volt. De hol van ez már? Ettől függetlenül ez a mentalitás belevéste magát az emberiség gondolkodásmódjába, s manapság ismét a reneszánszát éli.
Ezer példát tudnék fölsorolni erre a 21. századból (is)! Úgy néz ki, a küzdelem egyre durvább és egyre kíméletlenebb az élet minden területén. A vérünkben van az az alapvetően téves fölfogás, hogy kizárólag a másik legyűrésével juthatok előbbre. Hogy csak egyetlen területet említsek: a gazdaság. Különböző érdekcsoportok harcolnak a pozíciókért, gyakran egészen durva és tisztátlan módszerekkel. Annak idején azt tanították nekünk a tudományos szocializmus előadásain, hogy ez az embertelen küzdelem a kapitalizmus lényege. Akkor persze úgy gondoltuk, ismervén a nyugati világ jóval fölöttünk álló életszínvonalát, hogy de szívesen élnék én egy ilyen „rothadó rendszerben”.
Az alaptétel: a piacgazdaság versenyre készteti a cégeket, és csak az maradhat a színen, aki a lehető legjobbat, leghasznosabbat nyújtja a legkedvezőbb áron. Azóta persze már megtanulhattuk, hogy szó sincs arról, amit fennen hangoztatnak, hogy kizárólag a mi érdekeinket szolgálják. Egy frászt! Egyetlen cél lebeg a szemük előtt: a minél nagyobb profit. Mindenáron.
A fentebb említett Horváth Balázs a jelenleg olvasott, második könyvében elmesél egy olyan történetet, ami előtt mi, 21. századi emberek teljességgel értetlenül állunk, és azt mondjuk, hogy ilyen csak a mesében létezik – holott szerinte megtörtént esetről van szó, az információ forrására is tesz utalást. A földön, teljes elszigeteltségben még mindig élnek kisebb csoportokban vadászó-gyűjtögető életformát gyakorló emberek Dél-Amerikában, Afrikában, Ausztráliában. (Megjegyzésként: erről érdemes elolvasni Marlo Morgan: Vidd hírét az igazaknak című, lebilincselően érdekes könyvét egy ausztrál törzs tagjai között eltöltött hónapokról.) Antropológusok folyamatosan kutatják az életmódjukat, a szokásaikat, erkölcsüket, gyakran akár egy évig is együtt élve velük, de legalábbis a közvetlen közelükben. Az egyik kísérletük során arra voltak kíváncsiak, milyen szinten él ezekben az emberekben az a bizonyos versenyszellem, amiről korábban már említést tettem. Összegyűjtöttek egy csapat gyereket, kijelöltek egy pályát, és a célban elhelyeztek egy kosarat, tele olyan finom gyümölccsel, amiről tudták, hogy a gyerekek nagyon szeretik, de ritkán jutnak hozzá. Az volt a feladat, hogy aki először ér a kosárhoz, azé lesz az összes gyümölcs. A gyerekek nem igazán értették az egészet, szépen együtt oda kocogtak a kosárhoz, és szétosztották a finomságokat. Később a kísérletet vezető kutató megkérdezte az egyik fiút, miért nem futott gyorsabban, az övé lehetett volna az egész kosár. Erre a srác visszakérdezett: Akkor mi jutott volna a többieknek?
Az ő közegükben a verseny, egymás legyőzése ismeretlen fogalom, mert az ösztöneikbe mélyen belevésődött, hogy a túlélés legfontosabb záloga az együtt-cselekvés, egymás támogatása és segítése. Ilyen légkörbe születnek bele, ezt tapasztalják már gyerekkorukban, és ezt viszik tovább az életük során.
Nos, erről a morális szintről süllyedtünk le odáig, ami manapság dúl körülöttünk mindenütt. És egyáltalán nem értek egyet a piacgazdaság lelkes híveinek a felfogásával, mert szent meggyőződéssel vallom, hogy a 21. században sem egymás legyűrésével, hanem összefogással érhetnénk el igazán komoly eredményeket – ahogy azt Dumas A három testőr című regényében megfogalmazta: Egy mindenkiért, mindenki egyért. Ehhez természetesen el kell(ene) jutnunk egy mindezeknek megfelelő morális szintre. Na, ez az, amitől egyelőre fényévnyi távolságban vagyunk.
