„A magyar közéletben nem szokás a másik oldalhoz tartozó politikusról elismerően beszélni. Én nem tartom ezt jó dolognak” – mondta Orbán Viktor a makói Hagymatikum bővítésének átadásán. A miniszterelnök mindehhez hozzátette: „ha beszélnénk, talán még az is kiderülne, hogy nem a másik oldalhoz tartozunk, sőt az is kiderülhetne, hogy nincsenek is oldalak, mert végső soron csak magyarok vannak”. (A nyitó képen: fideszesnek jól…)
Új megközelítés, amit Orbán Viktor említ, de nem kell a szükségesnél komolyabban venni, hiszen tőle tudjuk, hogy nem arra kell figyelni, amit mond, hanem arra, amit tesz. Márpedig az elmúlt tizennégy évben talán nem is volt olyan ellenzéki törvényjavaslat, amely az országgyűlés napirendjére kerülhetett volna. A legtöbb már a házbizottságok előtt elbukott, arról nem is szólva, hogy népszavazást sem lehetett kiírni, mert az esetek többségében már a választási bizottságnál elakadt az ügy. Ha mégsem, akkor bíróságon támadták meg, és Kúria tett neki keresztbe. Eddig egyedül az olimpiáról lehetett (volna) országos népszavazás – itt valamiért porszem került a fideszes gépezetbe –, ám végül abból sem lett, mert a kormány, hivatalosan persze az akkor még Tarlós vezette Budapest, inkább visszavonta a jelentkezést, és a népszavazás ezáltal okafogyottá vált.
Orbán makói, megengedőbb hangneme nem az ellenzéknek szólt, hanem annak, hogy a polgári oldal által istenített építész, Makovecz Imre, Orbán állítása szerint a szocialista kormányok idején egyedül az alföldi kisváros volt polgármesterétől, Buzás Pétertől kapott megbízásokat. Ebből vonta le a miniszterelnök azt a következtetést, hogy nincs már jobb és baloldal, hanem csak magyarok vannak. Persze, nem minden magyar jó. „Aki jó, az fideszes, aki nem fideszes, az nem jó” – így fordítanánk le magyarra a Fidesz kormányzásának ars poeticáját. Az, hogy valaki szereti-e a Fideszt, valamint a párt örök és megbonthatatlan vezérét, Orbán Viktort, minden mást felülír. Magyarországon a törésvonalak ugyanis nem a jobb- és a baloldal között húzódnak, ugyanis már jó ideje két Magyarország létezik. Úgy is mondhatnánk: egy országban két ország.
Az egyik ország lakói azt szeretik, ha egy nagy és jóságos állam uralkodik a fejük fölött. Olyan hatalom, amely nemcsak gondoskodik róluk, hanem gondolkodik is helyettük. Megmondja nekik, hogy mi a jó, és mi az, ami nem. Ő dönti el, ki a hazafi és ki az, aki hazaáruló, ki áll a béke és ki a háború pártján.
A másik oldalon polgárok vannak. Olyan emberek, akik nem dőlnek be a hadováknak, s az árvalányhajas, múltbanéző urambátyám világ helyett a versenyt szeretik. Olyan emberek élnek ezen a másik Magyarországon, akik számára a három T nem az egypártrendszerből – és immár a NER-ből – ismert jelszót jelenti (Tilt, Tűr, Támogat), hanem azt, hogy Tehetség, Tudás, Teljesítmény.
Ebben a világban nem feltétlenül a hatalom birtokosai és csókosai boldogulnak, hanem mindenkinek megvan a lehetősége, hogy megmutassa: jobb, szorgalmasabb, tehetségesebb a többieknél. Ebben a világban az ellenfél nem eltakarítani való ellenség (ahogy Németh Szilárd, a Fidesz egyik alelnöke a civilekről beszélt néhány évvel ezelőtt.)
Abban egyébként igaza van a miniszterelnöknek, hogy mindannyian magyarok vagyunk. Kár, hogy erre csak most jött rá – amikor a Fidesz minden korábbinál nagyobb bajban van.